Zalai Magyar Élet, 1942. július-augusztus (3. évfolyam, 145-195. szám)
1942-08-22 / 188. szám
Páncélosüfközefben a Donnál _______________W^MMhyi (A m . kir. honvéd haditudósító század közlése.) Páncélosaink számára az első bevetés! Százötven kilométeres rohanás indul meg a következő órában. Sietnünk kell, mert a sopron- megyei és a vasi honvédek erősen várják már segítségünket. Ellenséges páncélos erők sorakoztak fel velünk szemben, még hozzá a Don innenső partján. Könnyen megtehették, hiszen itt a még szovjetkézen lévő területekbe kanyarodik be a Don, vagy tizenkét kilométeres nyílással. Magas dombok zárják el honvédeink elől a kanyarodó nyitását. Alig hajnalodik még. A domboldalak homokfala elnyeli motorjaink zúgását. Sikerült észrevétlenül az ellenség közelébe férkőznünk a szakadékok rejtekutjain. Most „balra át“-ot csinálnak a harckocsik és többsoros láncban kapaszkodnak fel az ellenséges dombra... Alulról az ember úgy érzi, mintha a meredekről minden pillanatban a a fejére eshetnének. Mellettem aknavetők eregetik meredek lövéseiket. Fölöttem ütegeink lövedékei zúgnak kelet felé. Tízperces megsemmisítő tűz 1 A parancsnokoknak tartalék harckocsijuk is van, hogy az első megbénulása esetén a másodikból vezethessék tovább a csatát. Ebben a parancsnoki másodkocsiba kapok helyet. Öten vagyunk a szűk hordóban. Semmi fölösleges mozdulathoz nincs helyünk. Előttem a vezető, mellette a rádiós, a forgótoronyban álló parancsnok egyúttal a löveg és géppuskalövész. Mögöttem van a töltő-kezelő honvéd, Mindegyikünknek rádióhallgató a fején. Azon jelentünk alakulatunk parancsnokának, azon is kapjuk az irányítást. Felül periszkóp. Minden irányban törhetetlen üveggel fedett keskeny kémlelőrések. Amint a tetőre érünk, szétbontakozunk. Sakk- táblaszerűen nyomulunk előre. Előttünk laposan ívelő dombtető, rajta méteres napraforgószárak még tavalyról, közöttük sűrű bogáncs. Jobbról égő kazlak és tanyák lángjai fokozzák a virradat gyér világosságát. Felülről orosz aknavetők és ütegek meginduló erős tüze. Némelyik lövedék olyan közel vágódik harckocsijaink közé, hogy a velünk élvonalban haladó parancsnoki kocsit is megemelgeti. Az Úristen azonban vigyáz ránk. Az árkászokra és lövészekre is. Akiket a pirkadatban látok : még egy sem bukott le. Pedig fáradhatatlanul nyomulnak előre harckocsijaink mögött. — Bejla gyorsabban, Bejla lassabban, Bejla jobbra, Bejla balra — hallom harckocsim parancsnokának irányítását. Tűnődöm, ki az a Bejla, de azután rájövök, Bélának hívhatják. Ez a Bejla egyébként Biharból való gépész. Éppen most csap arcába első lövésünk füstje. Arcáról látom, hogy vele együtt magam is koromfekete lehetek. Féljobbra tőlünk nagy lánggal ég egy kazal. Ahogy felnézek a torony- nyílásba, harckocsiparancsnokunk arcán pirosán tükröződnek a tűz viliódzó lángjai. — Mit látsz, György ? — kérdezi tőle Bejla. — Disznóölést! — ordít le György a dübörgésbe s azzal máris mgszólaltatja a géppuskák lövege pedig ontja a repeszgránátokat. Mire a dübörgéstől féiig süketen kidugom a fejem a toronyból, már csak szétszórt fedezéket s körülötte orosz katonák holttesteit látom. Más harckocsik mögött megadásra nyújtózó szovjetkatonákat terelnek össze lövészeink. Tovább! Tovább 1 György, a somogyi földmivesgyerek igen vakmerő. Csak úgy fütyölnek körülötte a golyók. De csak nem tesz föl sisakot. Tőle ugyan hiába találták ki a periszkópot. Födetlen fővel áll ki a nyitott toronyba. Csak akkor engedi magára tenni a sisakot, amikor menyasszonya nevét kérdezem tőle. Annuska — feleli a vitéz. Aztán úgy somo- gyiasan lekiált: — Állj meg, Bejla! Bejla megállítja óriásunkat. Mindannyian jobbra tekintünk. Jobbról ellenséges harckocsik! Mögöttünk orosz lövészek. De ekkor már lő is György. Jóska, a szabolcsi földmivesfiú, most veszett gyorsasággal tölt egymásután re- pesz- és páncélgránátokat váltogatva. Négy orosz páncéldög ég már jobbról. De még egyik sem a mi eredményünk. Megyünk tovább Egy égő tanya vakfló fénykörébe lépünk. Éppen a legrosszabbkor: Megmozdul egy kazal és közeledik felénk. A szalma lemaradozik s kibúvik alóla — egy orosz harckocsi. így álcázta magát! — Csak pontosan, idő van még! — biztatja magát György vitéz. Az orosz középnehéz harckocsi kettőt lőtt. Egyik sem talált belénk, mert még élünk. De a mi második lövésünk beléjerobbant. — Csaknem koccintottunk! — ordítja bele ujjongásunkat rádiósunk, aki pesti gépmunkás. Öt vigyorgó kormos arc nevet össze. Jóska a végefelé már olyan sebesen töltött, hogy nekem kellett letépnem a gránátok biztosítékait. Ez volt az első páncélosmunkám. Árkászaink ezalatt sorra vizsgálják át a kilőtt orosz harckocsikat. Csak szenet és sült húst találnak bennük, akkora hatása van a fojtott acélkamrába berobbanó páncélgránátnak. Egyikből azonban még visszagéppisztolyoznak, mikor reájuknyitják a toronytetőt. Itt csak a motort találták el. Árkászunk visszaugrik és villámgyorsan egy kézigránátot hajít a toronynyílásba. Ezek se mennek többé Sztálin előtt disz- menetben. Egy ujjongás a harckocsink 1 Csupa kétkézi magyar munkás dolgozik benne, meg egy boldog haditudósító. Előretör a- balszárny! Alighogy az ellenségnek a mi jobbszárnyunkra tapadó karját letörtük, a balszárnyon levő szomszéd alakulataink is támadásra indulnak. Szélső harckocsink szeretne az újabb támadókkal továbbrohanni. Egy fiatal, tüzes szőke hadnagy a parancsnoka — A nyolcszázötvennégyes számú harckocsi ne támadjon, csak az oldalunkat biztosítsa! — fékez: le lendületét alakulatunk parancsnoka. Ö is fiatal, de sokakért felelős. Keményen, féltőén vigyáz harckocsijaita. A balszárny ezalatt megközelíti már az erdőt, mikor végre egy újabb rádióparancs minket is előredob néhány száz méterrel. — Menekülő gépkocsik surrannak át az erdő jobbsarkán I Szemközti dombon a búzatábla szélén álcázott ellenség! Vezetett tűz! Tűz! Mialatt mi a megadott célokat lőjük szét, 1942 augusztus 22. 1 balszárnyunk már az erdő fáin gázol át robogva. Rádiójuk sok halottat, harckocsi roncsokat, menkülőket jelent. Lövészeink, meg a soproni, vasi honvédek a menekülők nyomában. Ahogy a toronyból köröskörül kikémlelek, magyar páncélos veszteséget még nem találok. Örömöm azonban korai, mert fejhallgatóm rossz hirt közöl. Orvos Kell! — Az ötszázkilencvenegyes számú harckocsit találat érte 1 Orvosi segítséget kérünk ! Távcsövemen látom, hogy egy őrnagy a törzsből odakanyarodik harckocsijával a sérült kocsi mellé és a golyózáporban sorra emeli át a sebesülteket saját harckocsijába. Több ellenséges harckocsi is odatüzel. Mi persze tűzzel csillapítjuk az ellenfél tüzét, amennyire innen messziről csak lehet. Nagy megkönnyebbülésünk, amikor megérkezik az orvos harckocsija. A sérült harckocsi sem jutott ellenséges kézbe. Nem is gyulladt ki. elvontatták. Dübörögve indul tovább a század többi harckocsija. Most iszonyú csattanások és tűz az erdő felőli... A magasból lecsapva repülőink szórják a bombáikat. Egyre távolódó becsapódásaikból látom az ellenség hátrálását. Hiába segítenék őket a Ráták; nyitott harckocsijaink, a Nimródok, a légelhárító tüzükkel visszakergetik rajaikat. A menekülő orosz repülök egyike késik. Vesztére. Épen akkor kanyarodik zuhanó támadása után fölfelé egy Héjánk. Egy szem- pillantás és már csak egy nyíló ejtőernyőt s hulló Rátát látok, utána hatalmas robbanás. Győzelem vagy halál! Ez a jelmondat olvasható alakulatunk minden harckocsiján. S amint szivszorongva figyeljük bajtársaink harcát az erdő felöl érkező füst és hangpokolból, nagyon kívánjuk már mi is itt középen ezt a vagy-vagyot. S végre, itt a mi időnk 1 Az erdőből kiűzött ellenség most a mi harckocsijaink vonala felé menekül. — Ott szemben, a dombélen! — ordítjuk bele mindegyik kémlelőnyilás mellől a zakatolásba. Aztán vad tüzet indít egész vonalunk az orosz harckocsikra. Egy se meneküljön. Döbbenten állapítjuk meg, hogy a mi lövegűnk „besült“ a sok tüzelés után. Nyakunkon mindjárt az ellenség s páncélzatukra csak nem géppuskázhatunk. A lövegnek működnie kell. Lázasan szedik szét György és Jóska, de hasztalan. Lövegűnk néma, Végre Andris jön át a szomszédos harckocsiból. Nemhiába szakember a lövegekben ez a szabolcsi gyerek, látjuk, hogy máris megtalálta a hibát. Csak már lőhetnénk. Meglepetéssel látjuk, hogy az erdőből elég kevés páncélos menekül felénk a dombélen. A többit balszárnyunk megaprította s irigykedve látjuk, hogyan lövik el előlünk parancsnokunk és a többiek a maradékot is. Végre kész a löveg. A legutolsó menekülőnek mi is odaduplázunk még. De az nélkülünk is parádés találatokat kapott. Nekünk már nem Rechnitz Zoltánné szül. Rosenthal Margit leánya, Rechnitz Zoltán veje, András unokája fájdalomtól megtört szivvel jelentik, hogy a legjobb apa, após, nagyapa, rokon és barát Or. Rosenthal m. kir. egészségügyi tanácsos, ny. körorvos, államvasuti orvosi tanácsadó, a Zalaegerszegi Izr. Hitközség díszelnöke áldásos életének 81. évében jobblétre szenderült. Folyó hó 23-án d. u. 3 órakor kisérjük utolsó útjára. Gyászolják még sógorai, sógornői, rokonai, barátai, Fider Anna hűséges házvezetőnője. Emléke szivünkben örökké él! Minden külön értesítés helyett.
