Zalai Magyar Élet, 1942. április-június (3. évfolyam, 72-144. szám)
1942-04-16 / 84. szám
MActmieleT Védett területté nyilvánítják a Balatont, Tihany félsziget pedig nemzeti park lesz A Balatoni Egyesületek Szövetségének legutóbbi ülésén dr. Cholnoky Jenő egyetemi tanár, a Balaton kiváló tudósa, mint az Országos Természetvédelmi Tanács elnöke, lebilincselő előadást tartott a Balaton természeti, történelmi emlékeinek megmentéséről éjs műemlékeinek fenntartásáról. Bejelentette, hogy a Balatont széles sávval védett területté akarja nyilváníttatni, ^melyen belül semmi olyan létesítmény nem lehet, amely a tájkép szépségét, a gyógyulás, üdülés és pihenés körülményeit megzavarhatná. Ennek az egész vidéknek olyannak kell lenni, ami kizárólag a magyar fürdőügyet szolgálja. Ki k!ell innen zárni a kapzsi nyerészkedést és az önző üzleti érdeket. Előadásában ismertette Tihanynak nemzeti parkká való átalakítását. Megemlékezett azokról az egyedülálló világhírű földtani csodákról, amelyek Tihanyban a világ tudomá- nyossága számára egyedül állanak rendelkezésreA tihanyi gejzírkúpok, a tihanyi bazaltok, a visszhang, a templomromok, a barátlakások feltárása mind olyan feladat, -amelyek csak nemzeti park keretén belül valósíthatók meg. Tihany körül olyan utakat kell építeni, amelyek annak bejárását lehetővé teszik. A badacsonyi bazaltbányászattal kapcsolatosan bejelentette, hogy a legerélyeseíbben föl kel lépni ezt a szép hegyet elcsúfító üzleti tevékenység ellen és a szociális szempontok figyelembevételével kell odaihatni, hogy ez a példátlanul álló tevékenység megszűnjék. A keszthelyi öböl eliszaposodása és a Zala-folyó szabályozása voltak azok a kérdések még, amelyeket az előadó megvilágított. A Zala iszaphordalékát a Kishala ton feltöltésére kell használni, mert egyébként rövidesen a Balaton keszthelyi része teljesen feltöltődik. Bejelentette a balatoni turistautak rendbehozatalát, Tihanyban állandó természetvédelmi ki- riendeltség létesítését, továbbá a balatonmenti műemlékek megmentését is. Közel ötven templom és rom var helyreállításra, nem iszabad hagyni, hogy ezek teljesen elpusztuljanak. Megölte a testvéröccsét a badacsonytomaji özvegyember, mivel kiutasította a közös lakásból Megírtuk annak idején, hogy Gosztola János 45 éves badacsonytomaji özvegy földmíves a múlt év december 23-án megölte testvéröccsét, Gosztola Józsefet. Gosztola János a gyilkosságot megelőző október hónapban költözött öccsének badacsonytomaji lakásába és becsének Családjával együtt lakott. Nemsokára az özvegyember fia szintén Gosztola Józsefekhez ment lakni. A testvérek közötti többször támadt családi viszálykodás. December 23-án pedig, az újabb veszekedés hevében, a házigazda Gosztola József felszólította bátyját, hogy fiával együtt takarodjék ki a lakásból. Erre dulakodásra került a sor. Közben Gosztola János felkapta az asztalion heverő zsebkést és hasbaszurta vele az öccsét. A súlyosan sérült ember orvoshoz menet az utcán összeesett és mire az oda siető emberek orvoshoz juttatták, meghalt. Néhányan még azt is hallották, hogy a testvérgyilkos azt mondotta a körülállóknak: nem érdemli meg az öccse, hogy segítsenek rajta, dögöljön meg. Az eset óta vizsgálati fogságban levő Gosztola János fölött tegnap ítélkezett a zalaegerszegi kir. törvényszék. Eras felindulásban elkövetett súlyos testi sértés bűntettében mondotta ki bűnösnek és ezért jogerősen 3 évi börtönre ítélte. Ez a japán gyermeknevelés Hagyatkozzál salát erődre Gyermekek, akik sohasem simák „Japánban nem sírnak a csecsemők“, nyugtatott meg Komoa űr, amikor lakást foglaltam egy kis fából épített, papírfalas szállodában, ahol nem kevesebb, mint öt póiyásbaba is „megszállt“. Nem akartam hinni ebben a természeti csodában, azonban kénytelen vagyok bevallani, Komoa úrnak igaza volt. Sem akkor, sem később nem hallottam Japánban síró, vagy épen ordító gyermeket. Sem nappal, sem éjjel, sem otthon, sem a színházban vagy moziban, pedig két hetes koruktól kezdve már ide is 'magukkal viszik az anyák gyermekeiket. Rendszerint békésen alszanak a kicsikék anyjuk hátára kötözve kissé kényelmetlen helyzetükben, két kis kezüket oldalra vetve és fejecskéjüket hátra lógatva. Ha éhesek vagy betegek, legfeljebb halkan nyögdécselnek. Hangos kiáltozás azonban sohasem fordul elő. Nippon gyermekei egészen mások, mint az európai gyermekek, de nevelésük is egészen más. A gyermekek szidása vagy megverése Japánban merényletszámba menne. A japán nyelv nem ismer szidalmazó kifejezéseket. A gyermekek pedig mindeh büntetés nélkül is mintaszerűen engedelmesek és illedelmesek. Nem verekszenek egymással, a durvaság ismeretlen előttük, mert szüleiktől sem látnak sohasem ilyesmit. Még csak szóval sem civakodnak. Azonban korántsem azért, mintha nem lennének elég vérmesek. Éppen ellenkezőleg. Csöpp leánykák és fiúcskák már valóságos erőművészek és egész nap fáradhatatlanul játszanak, kergetőznek. Attól kezdve, hogy lábra tudnak állani, élelük hétharmad részét az utcán töltik. Nincsen kedvesebb látvány, mint három baba ; a négyéves fiúcska nővérkéjével a hálán szaladgál és a kis egy éves leányka hátán szintén batyut visel, benne játékbabájával. Ha két gyermek találkozik az utcán, szertartásosan meghajolnak és keleti udvariassággal meghívják egymást játszani. Ha egy gyermek elesik Egyszer egy nagyforgalmú mellékutcában édes kis csöppség hosszú kimonójában éppen előttem botlott meg és nagyot huppanva elterült a földön. A helyzet veszélyesnek látszott, mert három kerékpáros száguldott a gyermek felé és mögöttük autó dudált. Gyorsan odaugrottam, felkaptam és a járdára tettem. Mialatt ruhácskáját poroltam, észrevettem anyját, aki egy kapualjból a legnagyobb lelki nyugalommal nézte a jelenetet. Átadtam neki a gyermeket, mire az asszony udvariasan megköszönte figyelmességemet. Hangján azonban éreztem, hogy segítségem nem volt nagyon Ínyére. Megkérdeztem, hogy hol hibáztam el a dolgot. Az asszony mosolyogva világosított fel: „Ha Ön nem lenne idegen, nem emelte volna fel a gyermeket. Mi ezt sohasem tesszük. Ha a gyermek elesik, magának kell felkelnie, mert ha csak egyszer is észreveszi, hogy valaki segítségére volt, később is idegen segítségre fog várni. Ez a mi legfontosabb nevelési elvünk: a gyermeket rá kell szoktatni, hogy 1942 április 16. csak saját erejére hagyatkozzék. Hiszen később az életben úgyis ezt kell tenni.“ Amikor később alaposabban meghánytam- vetettem az asszony szavait, rá kellett jönnöm, mily sokba került nekem az életben, hogy mindig akadt egy segítő kéz, amikor gyermekkoromban elestem. A gyermekből lesz a nép. A gyermeknevelés népnevelés is. Minden népnek saját erejéből kell megoldania feladatait. Ez az önállóságra szoktató nevelés tette lehetővé, hogy az a japán nép, amely Európa és Amerika műszaki fejlődését boldog elzárkózottságban átaludta, néhány évtized alatt nemcsak mindent behozzon, hanem az elsőrangú nagyhatalmak sorába törjön. Gyermekek a földrengéskor Egy földrengés alkalmával, amikor több ház beomlott és több tűz is támadt, kitűnő alkalmam volt ismét meggyőződni a japán nevelés kiválóságáról. Egy gyermek sem vesztette el fejét és egyik sem bömbölt, amint ezt nálunk mindenki természetesnek tartaná. Olyan gyorsan szorgoskodtak, amennyire csak apró lábacskáiktól tellett. Vizesvödröket cipeltek, ügyesen kő- tözgették játszótársaiknak könnyű sérüléseit és segítettek menteni a romok közül, ami még menthető volt. Anélkül, hogy valaki erre felszólította volna őket, mindenben követték a nagyok példáját. A kölelességtudás olyan tulajdonság, melyet a japán gyermek ugszólván magával hoz a világra. A szülők nagyobbacska gyermekeiket néha magukkal viszik az Azakuza mozinegyedbe, hogy az amerikai filmeken megtanulják, hogyan nem szabad viselkedniük. A legfeszültebb drámai jeleneteknél apraja-nagyja tiszta szívből hahotázik. Előttük a hollywoodi szépségkirálynők neveletlen divatbábuK, akik túl hangosan beszélnek, minden komolyságot és lelki össze- szedettséget nélkülöznek, önuralmuk hiánya megbotránkoztató és minden áron fel akarnak tűnni. A japánok a lelki egyensúlyukat semmiféle helyzetben sem veszítik el és sem a lármás dühkitörést, sem a hangos civódást nem ismerik. Előttük az ilyen viselkedés teljességgel érthetetlen. Japán párbai Atamiban, egy csodálatosan szép fürdőhelyen tanúja voliam egyszer két japán „nézeteltérésének“. Mind a kettőt ismerem: az egyik tekintélyes tókiói ügyvéd, a másik szövötlárú nagyválial kozó volt. A két japán úr együtt játszó gyermekeik miatt keveredett szóváltásba. A gyermekek a nyilvános parkban sárkányt eregettek és eközben akasztották össze szüleiket. Mind két úr gyakorolt dzsiu-dzsiccu birkózó volt, azonkívül értettek a karakattéhoz is, a puszta kézzel való csonttörés művészetéhez. Csupán néhány csattanó szó és válasz hangzott el, minden sérlő kifejezés nélkül. Aztán elnémultak és mozdulatlanul álltak egymással szemben, földre szegzett szemekkel, mint az öklelésre készülő felbőszített bikák. így múlt el feszültségtől izzó csendben egy perc, majd egy második. A két férfi felesége és gyermekei ott állottak a közelben, de óvakodtak attól, hogy akár egy szóval is beleavatkozzanak az ügybe. Az összecsődült járó-kelők szótlanul várták a következményeket. Az ellenfeleknek ez a mozdulatlan hallgatása sokkal drámaibb volt, mintha késekkel és pisztolyokkal hadonásztak volna. Csupán ott álltak, de minden erejüket megfeszítve. Látszott rajtuk, hogy idegeiket és izmaikat a támadásra és védekezésre összpontosították. Azután egyszerre csak, mintha egymás gondolataiban olvastak volna, ugyanabban a pillanatban megfordultak és két különböző irányban eltűntek. A nézők közül egyik sem nevetett. Senki sem gondolta, hogy gyávaságból oldott kereket a két ember. Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel, hiszen tudta, hogy a tettleges összetűzés nem végződött volna kar- vagy lábtörés nélkül. Sokkal nagyobb hatást keltett, hogy az ellenfelek mintaszerű önuralommal legyőzték haragjukat. És a gyermekek is látták, miképpen kell ilyen esetben viselkedniük. Az a szándék, hogy gyermekeiknek jó példával szolgáljanak, bizonyára szintén szerepet játszott abban, hogy a két japán nem mutatta be dzsiu-dzsiccu- tudományát. (R. E.)
