Zalai Magyar Élet, 1942. április-június (3. évfolyam, 72-144. szám)

1942-06-20 / 137. szám

194)2 június 20. MACIÉT Kisfaludy Sándor már diákkorában megérezte, bogy a szerelem lesz éleiének »legfontosabb története« Szeptember 27-én lesz 150 éve, hogy Kis­faludy Sándor, a Himfy-verseknek egykor kö­rülrajongott költője, a Balaton-vidék várrom­jainak m egregén yes í tő je, a balatonfüredi szín­ház megteremtője Sümegen meglátta az első napvilágot. A jubileum alkalmából érdekes­nek tartjuk, hogy a költőnek emberi és írói egyéniségét egy-egy újabb adattal hozzuk kö­zelebb a mai idők magyarjaihoz. Kisfaludy Sándior 1789-ben ment Pozsony­ba bölcseletet és jogot tanulni. Kisfaludy ön­életrajzában, A két szerető szív történetében, Hattyúdalában több részletet Örökített meg az Ott töltött időkről. Az addig mindig legelső tanuló nagyon megváltozott Pozsonyban. »A kemény és szigorú apai fegyelem alól most, a felső oskolákban, valamennyire is fölszabadulván, ismerni kezdem magamat. A száraz oskolai tudományok, a histórián kí­vül, nem igen valának tetszésemre. K|(5in|yviek!et kezdek olvasni és az osko­lában már nem voltam első. Románokat (regényeket) olvasgatott akkor az egész világ s nekem is azok jöttek elő­ször kezeimbe. Voltak köztök, amelyek tet­szőnek; de voltak olyanok is, melyekben a feleslegvaló, erőltetett, lágy érzékenységtől szívem megcsömörlött; de egyszersmind meggyuladván: szerelem és barátság után sóvárgott; mintegy előre érzém már akkor, hogy a szerelem fogna valaha életem legfon­tosabb története lenni. Szerettem a theátru- mot, a hol némely tragédiák úgy felbizgat- ták érzéseimet, hogy szinte magamon kívül ragadtattam.« Szerelme első eszményképét Pozsonyban ta­lálta meg egy repedő, szőke, éppen nem kiáltó szépség«, Weinstein Terézia alakjában. Amo­lyan szalmaláng,szerelem volt, amelynek áb­rándjai »anderes Städtchen, anderes Mädl- chen« (más város, más leány) — mint könnyű felhő, úgy eltűnének nemsokára. De e futó kalandnál sokkal mélyebb és tartósabb volt az a szerelem, amely Kisfaludy Sándor lelkében a Múzsa iránt lobbant fel Pozsonyban. A »korcsosult Pozsonyban a legbúsabb búsuké­nak mondja magát, »árvla gerleként« bolyong az akkor német és tót nyelvű városban, de szép »romántos« környéke megragadta »lángoló fantáziáját«, a várban pedig, amelyet József császár generális szemináriuminak ala­kíttatott át, az »ott lakó, ott tanuló fiatal papseregben« lelkes magyarokra talált. A keszthelyi származású Fejér György, Horváth János, Döme Károly, Juranics László adják kezébe a gárdista Bessenyei György munkáit s ő, aki eladdig csaík a német és latin irodal­mat ismerte és fájó szívvel hallotta uton- útféllen, hogy a magyar nyelv csak parasztnak való, örömmel fedezi föl a magyar irodalmat, Gyöngyösit, Zrínyit, Pázmányt, a gárdistákat, Ányost, Virágot és Kazinczyt; — Bessenyei ösztönzésére megírja az igaz, hív, meghajtha- tatlan szerelem tragédiáját, »Uliisszes és Pe­nelope« címen. Azt a termékenyítő hatást, amelyet Kisfa­ludy Sándorra a pozsonyi várban lakó kis- papokkal való irodalmi érintkezés gyakorolt, a magyar irodalomtörténetben megtaláljuk még későbben Kazinezynak 1831 évi pannonhalmi, Petőfinek 1844 évi egri látogatásai alkalmával is az ottani kispapok körében. Kisfaludy Hattyúdalában (IX. ének 21. vers) így ír: Pozsonyvárban hangzott csak még A’ magyar nyelv tömegben, Az ott lakó, ott tanuló Fiatal Rapseregben. Majd odább (a 25. versben): Pozsonyvár, te roppant Pap kas! Hol, mint méhek által méz, Úgy gyűlt ’s érett a’ tudomány, Majd szerte hordatni kész. A város képe akkoriban kisebb volt, mint manapság és Kisfaludy szeretett elmélázni a pozsonyi vár fokán, gyönyörködve a táj szép­ségeiben, vagy bolyongani a »szomszéd erdők­ben, ligetekben, kertekben«, szabadjára en­gedve csapongó képzeletét. A dévényi várrom különösen hatott reá s hátrahagyott jegyzetei­ből látni, hogy e várrom múltjából is szándé­kozott költői »regét« írni. Ez ábrándos kóbor­lásokon kívül az országgyűlés, a »muzsika és a játékszín volt a legszenvedelmesebb időtöl­tése«. Hegedűn játszott és színházba járt; die nem »a krajcáros, erkölcsöt rontó deszka- theátrumban szerelmesen nézni szőke Teréz szemeibe« — írja a költő. Ez' a deszka-theát- rum bizonyosan a ligeti aréna volt, 'ahol va­lami ripacs csapat rongálhatta Thalia papjai­nak becsületét. Nem csoda ezek után, ha ia jogtudományban nem ért el jó előmenetelt és atyjának az »oskola-csudához« kötött remény­sége be nem teljesedett. Magyar ruha nélkül is igaz mngynr Pozsonyi életének három jellemző részletét írja le a költő. József császár parancsrendsze­rének bukásával, az addig elfojtott nemzeti érzelmek elemi erővel törtek ki a vármegyék­ben. Ezzel járt a »magyar déloegség«-nek tün­tető nyilvánítása a ruházatban. »A nadrágocs- kák, hacukák, libernyákok eltűntek ... lobogott a Zrínyi-kucsma minden fejen pipacsszín posz­tóból, fekete magyar bárány ^prémjével; lobo­gott a kócsagtoll a nyusztos kalpagokon s pré­met növele szája fölé mindenki.« Ez 'időből a költő önéletleírásában alábbi esetét örökíti meg, harmadik személyben szólva magáról: »1790-nek tavaszán, midőn reggel osko­lába mene Kisfaludy Sándor, egy nagy nem­zeti magyar ruhába öltözött s hangosan ma­gyarul szóló úri sereget láta kardcsörtetve maga előtt menni. Ez azon évtizedben, mi­kor a magyar nyelv alig volt’hallható, a ma­gyar öltözet alig látható, szembeötlő tüne­mény vala. Kisfaludyt ez annyira magához vonzá, hogy oskola helyett a magyar sereg­nek lón kísérője, mely a Rálffy nemzetség­nek kúriájába ment, mert a vármegyének sok esztendeig tiltva volt gyűlést tartani. Midőn a palotának ajtaján a fél német öltö­zetű ifjú be akarna menni, hátul megragadá ötét egy kisded, kardos magyar s kabátját hátán ketté hasítván, tótos magyarsággal így kiiálta: r — Vissza gyermek! Ez is egy jövendő proditor patriae (hazaáruló). Kisfaludy azt felelte neki: — Én igaz magyar vagyok s azért, ha magyar ruhám nincs is, jobban ide való vagyok, mint az úr! Ezzel magát kirántván, besuramlott a pa­lota ajtaján és az ott váró sokaság közé keveredett. Az őtet megszólító, tót prókátor volt Nagyszombat vidékéről, egyébiránt azon ülésen legvakmerőbb szónok, aki a múlt évtizednek történetét és a konstitudót törlő kormányt az ablakban állva kárhoztatta. Azon gyűlésből tétettek az első felírások a, konstituciónak tökéletes helyreállításáért, a koronának nyomban Budára küldéséért stb. A felbuzdult ifjú Kisfaludy nehányad magá­val most már inkább hazafi volt, mint tanuló és a vármegyének sűrűn tartott gyűléseit járta inkább, mintsem az oskolát.« A korona hazahozatalának is szemtanúja volt Kisfaludy. »Bandériumok kelének össze min­den vármegyében őrzeni a nemzet kincsét«, a »jegygyűrűt király s a nemzet közt«, mint Ka­zinczy írja. Pozsonyból »nagy úri sereg lovon és annál még na­gyobb gyalog a határig eleibe ment —• mondja Kisfaludy önéletrajzában. — Kö­zötte volt Kisfaludy is és a koronát Köpcsé' nyig kisérte. Ott a szomszéd vármegyékből nehány atyafi követre esmervén, azok őt magok közé vevék és a vacsoránál magukí közé ültették. Sokan a buzgóbbak közül az egész éjtszakát azon palotában tölték, a melyben a korona volt és azt mintegy őriz­ték. Másnap reggel az ott összesereglett kö­zönség a koronát látni akarván, az akkori koronaőr a ládának megnyitására és a ko­ronának megmutatására kényszeríttetett.« II. Lipótnak 1790 november 15-iki koronái zását nem említi Kisfaludy irataiban, ámbár mindenesetre jelen volt ezen a nagy fénypom­pával végbe ment országos megmozduláson, Ostrom a városháza ellen Büszke dacáról lesz tanúságot az a kis eset, amely a pozsonyi városi elöljárósággal hozta közelebbi érintkezésbe. Ezt így mondja el: »Történt akkor Pozsonyban, hogy a kraj- cáros deszka-theátrum, ezen erkölcsöt nontó intézet mellett a József császár által felállí­tott policia-hajdúk közül egyik egy nemes; tanuló ifjat, ki többekkel együtt a deszka- hasadékon benézett, pálcájával garázda né-. ;met szidalmak között, erősen hátba ütött. A deák Kisfaludynak tanúiótársa volt. Ezen történet az ott tanuló egész magyar nemes ifjúságot annyira felzendíté, hogy másnapon, délelőtti tíz órakor, az oskolának végével, mintegy négyszázan botokkal felfegyverkez­ve, egyenesen a városházához tódultak, aZ ott összegyűlt magisztrátustól elégtételt és a vétkes hajdúnak megbüntetését kívánni. Kis­faludy ezen esetet csak az oskolában tudta meg; és sajnálván iskolatársának megaláz­tatását, könnyen hajlott a velők tartásra. Az akkori német magisztrátus bezáratván a vá­rosház kapuját, az ablakból csak nevette a zajgó ifjúságot. Ez a sértő gúnyra fellob­banván, az ott hamarjában felvájt, felszag­gatott kövekkel és nem tudatott honnan, ott termett néhány fejszével, a városházát ostromolni kezdé. A lármára oda sietett a prodirektor, eleinte fenyegetve parancsolta, végre sírva könyörgött az ifjúságnak: álljon. iel vétkes szándékától, ő majd elégtételt sze­rez. A zajgó ifjúság minden oskolából kettőt választott melléje, kik felmenének a ma­gisztrátussal végezni. Egyik választott Kis­faludy volt. Ezen választmány beeresztvát a városházába, minek utána ott sokáig ha­szontalan vitatta az elégtételt, újra sűrűin; repülni kezdenek a kövek az ablakokra úgy, hogy a piacra néző tanácspalotábain levő vá­lasztottak is veszedelemben voltak. Végre nagyobb következésektől féltében, minthogy katonaság helyben kevés vala, a majgisztrá- tus ráállott az elégtételadásra. Ezt a válasz­tott követek az ablakokból hirdették le az ifjúságnak és legottan csendesség lön. A vétkes hajdú a piacon deresre tétetett, de a nemes ifjúság szónokainak kérésére né­hány csapás után megelégedvén a büntetés­sel, a többit nagylefküteg feloldozta és el­oszlott.« A volt kir. akadémia irattárában Kisfaludy Sándorról talált följegyzések szerint a bölcse­let első évfolyamára 1788—9 événben van be­írva Kisfaludy Sándor. Sajnos, az ezen évek- íj re vonatkozó osztályzati napló nem található,

Next

/
Thumbnails
Contents