Zalai Magyar Élet, 1941. október-december (2. évfolyam, 223-284. szám)

1941-10-31 / 249. szám

II

1941 október 31.

KEDVES EMBEREK

Irta: ANGYAL BÉLA.

Hideg őszi délután, értem Iborba. Útirányomat azonnal az iskolának vettem, ámbár a tanítót még nem ismertem. Ő sémi engem. Végtelenül kedves asszony fogadott, aki testvérek közt is megvolt száznegyven kiló. Rajta kívül még a kilencven kilós asszonylánya volt otthon. Midőn jövetelem okát előadtam, marasztaltak vacsorára és éjtszakára. Szívességük olyan őszinte volt, hogy kész örömest maradtam. Az asszönyleány gyermekét etette, a mama süteményt készített. Én rágyújtottam és megindult a kedves beszélgetés. Talán az a jószívűség, amely ebből a 'két hatalmas termetű hölgyből kiáradt, okozta azt, hogy az első perctől kezdve otthon éreztem magam náluk. Lassan besötétedett és a hűvös kertből be kellett húzódni a lakásba. A szobákban nagyion hideg volt, így — mivel vacsoráról is szó volt — azt ajánlottam, hogy menjünk a konyhába. A hölgyek kicsit röistel- kedtek, de mivel látták, hogy én éppen olyan jól érzem magam a meleg konyhában, mintha a pesti Dunapalotában lennék, lassan eppen olyan fesztelen társalgásba merültünk, mint az udvaron.

■— Mi legyen a vacsora? — kérdezte a mama.

— Ami van. Én nem válogatok. Végtére, ha van egy kis kenyér és hozzá egy darab szalonna, az is jó lesz.

— Van egy kis bableves füstölt hússal és egy falat kovász.

— A bableves nagyon jó lesz — mondtam. De mivel nem akartam a mamát megbántani, még hozzátettem: — Kovászt még nem ettem, de ha meg lehet azt is enni, hát megpróbálom.

— Nem úgy értem, — mondá a mama, — hanem a kovászból lángost készítek.

— Lángost? — kiáltottam nagyot. — Hiszen minden vágyam, hogy egyszer lángost ehessem, jó sok fokhagymával.

Társalgásunk idejte alatt a fiatal asszony nem volt bent, így a mama egyedül tárgyalt velem. Az étrend megállapítása után arról volt még szó, hogy bort iszunk-e, vagy teát. "En a tea mellett szavaztam. Erre a mama kivette a teás dobozt a szekrényből, lecsavarta -a fedelét és megszagóltatta velem a teát.

— Uigy-e, finom?

— Remek! Valódi, hamisítatlan orosz.

— Karaván. Békebeli.

A jó szagú tea még inkább felcsigázta étvágyamat és most már vártam, hogy jöjjön a bableves és az átformált kovász. De nem az jött, hanem a fiatal asszony férje. Ez a férfi is megvolt tisztán kilencven egynéhány kiló. Mindamellett olyan jó léleknek tűnt fel nekem, mint a két hölgy.

Amint lerázta az út porát, fölkapta kis fiát, játszott vele, majd feleségével beszélgetett. A mama hozzálátott a vacsora elkészítéséhez.

Cigarettáim elég gyorsan fogytak, ezzel szemben étvágyam nőttön-nőtt. A jó vacsoraillat is egyre erősbödött és végre asztalon volt a bableves. Derekasan hozzálátott mindenki. Sok szó nem igen esett, inkább csak a kanalak és a tányérok beszéltek, amint sűrű egymásutánban egymás mellé kerültek.

— Hogy tetszik a lángos? Ressen, vagy puhán? — kérdezte a mama.

— Ressen. (De egyúttal azt is mondtam magamban: gyorsan!)

— Tejfellel?

— Fokhagymával.

— Én tejfellel — szólt közbe a fiatal ember.

— Mi tejfellel szeretjük — mondta nyomatékkai a mama. De én azért kitartottam a fokhagyma mellett. Lett is hamar olyan remek illat, hogy még az asztal alatt doromboló cica is fölébredt rá. Mert azt hitte, hogy valami jó kolbász került terítékre.

A lángosok bekebelezése után megszomjaztunk. A mama kiment a még el nem végzett dolgát rendbehozni, mi pedig vártuk a víz forrását. Közben a fiatalasszony odament a szekrényhez és kivéve a teásdobozt, megszagöltatta velem a teát.

— Méig békebeli — mondá kedvesen.

— Kitűnő — mondtam én, miután már másodszor élveztették velem a tea illatát.

A teázásra a mama is bejött. Én dicsértem az illatát és ízét, ami láthatólag jól esett neki.

Teázás után autó állt meg a ház előtt és hamarosan megjelent a papa. ‘Az is végtelenül kedves ember volt, elmesélte a napi élményeket, majd néhány falatot ő is evett.

— Iszol egy teát? — kérdezte tőle a mama.

— Inkább egy kis bort — válaszolta a papa, majd felém fordulva megjegyezte:

— Ámbár jó teánk van. Tetszett szagolni?

— Igen — válaszoltam hirtelen, nehogy mégegyszer rr.egszagoltassák velem a dobozt.

Az idő már jól eljárt és gondolni kellett a lefekvésre is. Egy ásítást el is morzsoltam

fogaim között, amit — úgy látszik — észrevették, mert a mama ráterelte a szót a lefekvésre.

— Kicsit szűkösen vagyunk fekvőhely dolgában, — mondta — de azért megleszünk. Blent tetszik aludni a szobában a sezlonon. Mi itt elalszunk az öreggel, a fiatalok és a gyerek pedig a belső szobában.

Szegény jó emberek! Mit szenvedhettek miattam. Az egyik ágyban két mázsa és hetven, a másikban két mázsa és harminc kiló. Én természetesen fürgén mozogtam a magam hetven egynéhány kilójával a sezlonon. De ők!

Reggel korán keltünk. A mama már sétált a konyhában, amikor én kimentem. Kissé ‘biccentett is járás közben, nyilván a dereka nem szerette az éjjeli állapotot. A többiek is kissé fáradtaknak látszottak. Mégis minden jóval ellátva bocsátottak útnak.

Hát nem igazi kedves jó emberek voltak?

Kerékpáros honvédek hőstettei

Napsütésben érünk egyik kerékpáros zászlóaljunk dnyepermenti pihenőhelyére. Ezek az erdélyi fiúk igazán megérdemlik a néhány napi nyugalmat. A zászlóaljuk nevét akkor hallottuk először, amikor a magyar szemek Kárpátalja felé tekintettek. Ök érték el annakidején elsőnek a lengyel határt, meg is kapták ezért a kormányzói szalagot. Erdély egy részének visszaszerzése óta ott állomásoztak 6 ma már sok erdélyi fiú szolgál közöttük.

A szovjet elleni háborúban aTiarcok kezdetétől fogva résztvesznek. Fárasztó, rendkívül bosszú menetek tették próbára a zászlóaljat: napi 100—120 kilométert mentek s eddig összesen közel kétezer kilométert tettek meg hazulról a Dnyeper partjáig.

Gyors ütemben érték el az első podoliai szovjetorosz várost: Orinint, a visszavonuló ellenség nyomában. Július 21-én volt a zászlóalj első csatanapja. A komoly tűzkeresztségen azonban csak néhány nap múlva, Letkownál estek át. A 2. század éjjeli támadást hajított végre az ellenség ellen. Néhány órai küzdelem után a vörösök visszavonultak és a falu keleti! szélén igyekeztek átcsoportosulni. Közben megvirradt, a szovjet tüzérség tüzelésbe kezdett ás a kerékpárosok bombazáporban reggeliztek. Rövid pihenő után már támadtak. Két irányban kísérelték meg az oroszok átkarolását. Kemény, hősi harcok után sikerült is az ellenséget megfutamítani.

Boldogasszony napján kerültek be a had-' történelembe erdélyi kerékpárosaink. Kriszto- fórwóka—Balaskoje déli szegélyén német SS alakulatokat váltottak fel. Szemben nagy vörös ezred részei állottak. A közel1 ötszörös túlerő ellen harminchat óra hosszait tartottak ki hősiesen. Étlen-szomjan, lőszerutánpótlási nehézségekkel küzdve harcoltak, mégis sikerült az ellenséget menekülésre kényszeríteniök.

*

Kerékpárosok

az állóhartot is értik

A dnyeper-menti harcokban a többi magyar alakulatokkal együtt, az átkaroló német erők déli szárnyát biztosította a zászlóalj. És megint megmutatta, hogy nemcsak a gyorscsapatoknak kitűnő része, hanem a gyalogság feladatát: az állóharcot is érti. A déli verőiéiben a nehéz napokról beszélgetünk a kerékpárosokkal.

— Krisztoforowkánál a németeket váltottuk le, — mondja Cs. Gyula kerékpáros honvéd. — Hajnalban még jő sötétben megtámadtuk' a vörösöket. A szakaszunk biztosításnak ment méglehetős messze a többiektől. Harc közben hátulról is kaptunk tüzet és egyszerre az't vettük észre, hogy bekerítettek bennünket. Golyószóróinkat kilőtték, hát magam álltam a helyére és tüzeltem, amíg lehetett. A vörösök azonban szörnyű üvöltéssel közeledtek. A nagy lármában, kavarodásban, tűzben szerencsétlenségükre ellenkező irányba kúsztunk, mint ahogy jó lett volna. Addigra reggel lett. Rövidesen felismertük a helyzetet: ha megmozdulunk, azonnal észreveszmek bennünket. Moccanás nélkül feküdt hát a földön a szakasz, meg a sebesültjei. A nap meg egyre tüzesebben sütött. Három sebesültünk számára már egy csepp vizünk sem volt. Kilátástalan, kétségbeejtő állapotba 'kerültünk. Délelőtt 11 óra tájban azután meghallottuk1 G. százados úr vezényszavát. Arcunk felragyogott: közeledik a szabadulás. Fel-felemeltük' fejünket és láttuk, hogy az első század a mi irányunkba fejlődik támadáshoz. Sajnos, akkor ebből nem lett semmi.

Menekülés két tüzből

Szinte már elvesztettük minden reményünket. Délután négy óra tájban ismét bizakodni kezdtünk: tüzéreink lőtték a szovjet csapatokat. A gazos domboldalról jól láttuk^, hogy hullanak a vörösök. Tízesével, húszasával estek el.Fejek, lábak, karok repültek a levegőbe.

— No és hogyan volt topább?

— Nekünk továbbra is rejtve kellett még

maradnunk. Nem mozdulhattunk a tűző napon — folytatja a kerékpáros honvéd. — Nagynehezen végre beesteledett. Szakaszparancsnokunk: N. Géza zászlós úr ekkor parancsot adott: csatoljuk le zörgő szíerelvényein- ket. Megpróbálunk kikúszni szorult helyzetünkből. i j | ;

E|gyHegy kézigránátot vettünk csak magunkhoz és megindultunk kúszva a 'domboldalon lefelé. Rettentő meleg percek voltak. Különösen akkor, amikor egyszerre suttogó hangokat hallottunk a sötétségben. Nem* tudtuk, kik' vannak körülöttünk. Vörösök, vagy magyarok?'

— Niem tudom, mennyi idő múlhatott el,

amikor valaki elkiáltotta magat előttünk: ;

— Állj! Ki vagy?

— Magyar! — szakadt fel belőlünk az' örömkiáltás és átöleltük az első bajtársunkat.

Megmenekültünk, pedig már azt hittük, sohasem lesz véíge annak a napnak...

Hanem utóbb úgy megugrattuk a vörösöket, hogy ész nélkül lódultak előlünk az egész vonalon.

értékesítő szerve a

Zalai vadászok! Lőtt vad

Zalai Élelmiszerkiviteii F. T.

Telefon: Zalasxentlván 1. ~ fi , _ _ ja 5__ „

SOrgönytlm: Zalaexport. Zalasxentiván. éms C• i O etÜ 6 fi Q • wf 0 ff

Küldje be vasúton áruját. Nagyobb szállítmányokat helyszínen átvesz. Kérjen ajánlatot.