Zalai Közlöny, 1925. október-december (64. évfolyam, 221-293. szám)
1925-10-13 / 230. szám
65. évfolyam, 230. szám mim, 1925 Október 13, kedd Ami 18810 kasban« POLITIKAI NAPILAP »---------------- i M Ssttftaastűfég és kladóblvital Főm & late/wban-Teltfon 78, njomds 117, un» Felelős szerkesztő: Kempelen Béla SlIösUícnéjií áta; Egy bóra 30.00$ kaimul iHaxoia bóra... ... ___ 90.000 kor eme A VIDÉKI SZÍNÉSZET (K. B.) Már több Ízben megemlékeztünk lapunk hasábjain a vidéki színészet válságos helyzetéről. Az összes színtársulatok csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudják magukat annyira-mennyi- re fenntartani, természetesen — és ez a körülmény részben menthető is — figyelmen kivül hagyva azokat a magasabb kultur- és ethikai szempontokat, melyeknek a magyar színészet előtt lebegniük kellene. De még minden üzleti gondolkodásuk melleit is egyre súlyosabb anyagi gondokkal küzdenek s ha ez a folyamat még sokáig igy tart, félni lehet, hogy a magyar színészetnek a csődje elkerülhetetlen. Érdemes ezzel az elszomorító jelenséggel kissé közelebbről és behatóbban foglalkozni. Vájjon, csak megrosszabbodott gazdasági helyzetünk az oka ennek a szomorú állapotnak, vagy más körülmények is közreműködtek azon, hogy a magyar színészet, melynek története fényes lapjain olyan színészeknek a nevei tündökölnek, kik mindörökre feledhetetlenné tették magukat, — idáig jutottak. Mi úgy látjuk, hogy igen; maguk a színházak az okai annak, hogy ma súlyos válsággal küzdenek, mely már-már a vidéki színészet megsemmisülésének veszedelmével fenyeget. A színházak, melyek megszűntek nevelő hatású tényezők lenni a magyar kultúra terén s lesüllyesztették magas színvonaláról arra a szintre, melyről visszaemelni ma már kétszeres munka, mint lett volna azon megtartani. Mert a színházak bizony — akárhogy csürjük-csavarjuk a dolgot — visszaéltek magasztos hivatásukkal s azok helyett a magasabb kulturcélok helyett, melyeknek szolgálatában kellene államok, elmüvészietlenedtek, el- alacsonyosodtak és elvesztették lábaik alól azt a biztos talajt, melyen álltak és államok kellene, hogy számot tevő tényezői legyenek a magyar kultúrának. Lehet, hogy ezzel a váddal, szerintünk: igazsággal szemben a színházak azzal fognak védekezni, hogy hiába tűznek ki maguk elé nemzeti és irodalmi célokat, mindkettő tétlenségre van kárhoztatva s mint üzleti vállalkozásnak, haladniok kell a kor követelményeivel. A mai kor pedig mást kiván meg a színpadtól, mint száz vagy csak ötven évvel ezelőtt is megkívántak tőle, e természetes fejlődés elől tehát ő sem térhet ki s lépést kell tartania az idők változásával. Szeretik tehát úgy feltüntetni a dolgot, hogy a közönség adja meg a szinház irányát s nekik ahhoz a követelésekhez kell szabniok a darabok megválasztását és niegjátszási módját is, melyet nekik az diktál. Ebben a felfogásban azonban — tévedés van! A színháznak nem szabad szem elől tévesztenie, hogy kulturtényező s mint ilyen nevelni kell a közönséget. Nem szabad letérnie arról az útról, melyet kulturhivatása számára kijelöl s műsorával irányítania kell a közönség Ízlését és ethikai felfogását. Nem a színháznak kell alkalmazkodnia néhány ezer embernek beteg idegzetéhez és erotikát hajhászó szenvedélyéhez, hanem neki kell még ebből a néhány ezer emberből is kiküszöbölnie e beteges hajlamoknak csiráit. Nevelnie kell irodalmi értékek meg.- becsülésére, élvezetére és nemes ízlésre. Távol áll tőlünk még a gondolat is, hogy állandóan csak klasszikus darabok előadását kívánjuk tőlük. Nagyon jól tudjuk, hogy a szinház kulturhivatása mellett ma társadalmi tényező is s a napi munkájában elfáradt ember megkívánja a könnyebben megemészthető darabokat is, mint aminők például Shakespeare drámái. Nincs kifogásunk könnyű fajsúlyú operettek ellen sem, ha azoknak mégis van valami irodalmi tartalmuk, nevelő tendenciájuk, muzikális értékük és leg- főképen nem ütköznek erkölcsi felfogásunkba s a jóizlésnek elemi törvényeibe. Csakhogy épen ezeket a szempontokat nem látjuk mai műsorukban érvényesülni, sőt ha egészen igazságosak akarunk lenni, meg kell állapítanunk róluk, hogy legfőképen csak erotikát szolgálnak. Ez pedig nemcsak hogy nem lehet célja kultúrintézménynek, de homlokegyenest ellenkezik a szinház rendeltetésével is. A vidéki színészet felett gya- korlandó állami felügyeletnek tehát éberebbnek kell lennie. A kormány nyúljon a hónuk alá azoknak a színtársulatoknak, melyek feladatuk magaslatán állanak és necsak ellenőrzést gyakoroljon műsoruk felett, hanem — ha kell — folyjon belé adminisztrálásukba is. Szertelenségek tapasztalhatók itt is, ott is s ezeket a helyes kerékvágásba ’ terelni — állami feladat. A legideálisabb dolog az lenne, ha államosítani lehetne az egész színészetet. Erre azonban ma gondolni sem lehet, de ha már gyökeresen nem tudjuk orvosolni kinövéseit, ez a körülmény nem ment fel bennünket azon kötelezettségünk alól, hogy úgy orvosoljuk a bajt, amint ezt az adott viszonyok mellett megtehetjük. És ez a vidéki színészetnek szigorúbb ellenőrzése, irányítása, sőt ott, ahol erre szükség van, támogatása is. Ezek pedig még mindig nem eléggé erélyesek és intenzivek. Téves a színigazgatóknak az az érvelésük a színházaknak el- alpáriasodása védelmében, hogy a közönség ma csak dekadens irányú darabokat látogat. Téves, mert hiszen épen a jóizlésü közönség egyre hangosabban tiltakozik már az ellen, hogy türelmével mennyire visszaélnek, mikor valósággal rákényszerite- nek olyan értéktelen darabokat, minőkben nap-nap mellett része van. A szinház ma nem ápolja azt a belső kapcsolatot, mely természeténél fogva közte s a közönség között fennáll. Az előadások mesterkéltek és kiszámi- tottan pillanatnyi hatásra vannak alapítva. A jóizlés sokszor hiányzik belőlük s ami kidomborodik bennök, az a köznapiasság, az élet durvasága, a lelkeknek tisz- tátalansága s tartalom üressége. Nem, nem ez a magyar színészetnek a hivatása s nem ilyen színészetet követel a ma; gyár társadalom! S mert a színházak nem tudnak szembehelyezkedni bizonyos áramlatokkal és nem tudják magukat felszabadítani bizonyos befolyások alól, az államnak kell segitő- kezet nyújtania, hogy kihúzza abból a mélyutból, melybe beletévedtek, mielőtt végkép elmerülnének benne . .. Kiiliigyminiszter- helyettes kinevezése Khuen-Héderváry Sándor, volt miniszterelnök fia a külügyminisztérium adminisztratív titkára Budapest, október 12 Már hetekkel ezelőtt hire járt, hogy a külügyminisztérium legfontosabb diplomáciai pozícióját Khuen-Héder- váry Sándorral tölti be a kormány. Kánya Kálmánnak berlini követté történt kinevezésével kapcsolatban ugyanis megüresedett a külügyminisztérium adminisztratív államtitkári széke, amelyet most a kormány Kbuen- Héderváry Károly volt miniszterelnök fiával, Khuen-Héderváry Sándorral tölt be. Ez a nagyfontosságu személyi változás igen figyelemreméltó, mert az uj külügyi államtitkár helyettese is lesz a mindenkori külügyminisztereknek. Khuen-Héderváry Sándor uj állásával a kormány egy stabil diplomáciai pozíciót kiván fenntartani, amely a különböző kormányok bukásával szemben is áll s nincs kitéve a politika szelének. A külügyminiszter ilyen helyettesítése nem jelenti uj állás kreálását, csupán a régi adminisztratív államtitkári szék munkaterületét bővíti ki. Külföldi tapasztalatok után van erre szükség, mert miként az angol példa mutatja, nagyon üdvös az országra nézve, ha egy olyan személy is irányitólag hat a külügyi adminisztrációra, aki nincs kitéve a jküí- tika mindenkori szeszélyének. Khuen-Héderváry Sándor mint első osztályú követségi tanácsos már régóta vezette a külügyminisztérium politikai osztályát s értékes diplomáciai munkát végzett a külföldön is. A többek között Bukarestben, Berlinben és Madridban. Az ország közvéleménye csak örömmel veheti tudomásul ezt a szerencsés személyi változást, mert Khuen-
