Zalai Közlöny, 1925. október-december (64. évfolyam, 221-293. szám)

1925-10-29 / 244. szám

1925 Október 29.

mái *ötiom

9

győzelemre. Magában Athénben a venizelisták győztek, Szalonikiben a kommunisták, akik ott a polgári pártokkal szövetkeztek. A szavazóknak alig harmadrésze jelent meg az urnáknál. A választással kapcsolatban általánossá vált a meggyőződés, hogy Görögországnak vissza kell térnie a monarchiához.

Az angolok felháborodása Damaszkus bombázásáról. A Daily Chronicle tudósítója jelenti: Politikai körökben felháborodnak azon, hogy a franciák bombázták Damaszkusz nyílt városát. A népszövetségi tanács minden mandatárius hatalma felelős a rábízott területért és valószínű, hogy a franciákat felhívják arra, hogy eljárásukat igazolják a Nemzetek Szövetsége előtt.

Németország ratifikált egy velünk kötött adóügyi szerződést. Berlinből jelentik: A német birodalom és a magyar királyság közt a bel- és külföldi adózás kiegyenlítése, valamint az adóügyekben való jogvédelem és jogsegély tárgyában kötött szerződések ratifikálása ma délután történt meg.

Végszó Nagykanizsa zenekultúrájához

A Zeneegyesület kérdése

Nagykanizsa, október 24 A mikor lapunk folyó hó 9-iki számában „Zenekultúra“ cim alatt felvetettem egy Zeneegyesület s annak kebelében egy filharmónikus zenekar létesítésnek eszméjét, az a törekvés vezette toliamat, hogy a zenei ismereteket intelligens nagy- közönségünkben mennél jobban elmélyítsük s zeneművészeti igényeit mennél teljesebben kielégítsük. Cikkem megírásakor nem is gondoltam arra, hogy az annyira élénk visszhangra fog találni a város zeneértő közönségében, hogy hozzászólások történnek rá. Ez a körülmény már egymagában bizonyítja, hogy mindkét gondolatom megérett azoknak megvalósítására. Mert a hozzászólások mind elismerik úgy egy zeneegyesület létesítésének, mint egy filharmónikus zenekar megszervezésének szükségességét. Hogy egyes hozzászólások talán azt a látszatot keltették, mintha valami személyi élük lett volna, erre vonatkozólag ki kell jelentenem, hogy ilyen gondolat úgy tőlem, mint a többi cikkírótól teljesen távol állt s valamennyiünket csak az a törekvés vezetett Írásainknál, hogy valami társadalmi tömörülésben szolgáljuk a zenekultúrát, terjesszük a zenei ismereteket s egy minden tekintetben magas színvonalon álló zenekar létesítésével kielégítsük közönségünknek művészi igényeit s ebbeli jogos kívánalmait.

Egy zeneegyesület két szempontból bir jelentőséggel a város zeneéletére nézve. Az egyik: társadalmi tényező a zene iránt érdeklő és azt művelő egyének szorosabb kapcsolatára; a másik: megadja a lehetőséget, hogy jótékonyan működjék közre a zeneélvezet szempontjából

nélkülözhetetlen elméleti ismeretek gyarapítására s tagjai között a zene szeretetét s ennek folytán művelését fokozza és fejleszti.

A zeneegyesület egyúttal erőforrást is jelent ez utóbbinak érvényesülésére. Lehetnek alapitó-, rendes-, pártoló tagjai, kiknek tagdijai bizonyos jövedelmet nyújtanak, mely hangszerek és zenemüvek beszerzésére fordítható. Kebelében fejlesztheti tagjainak zenei ismereteit s akárhogy is vesszük a dolgot, a legalkalmasabb szervezet egy a mai zenekaroknál még művésziesebb zenekar létesítésére és fentartására.

Személyi kérdések egészen kívül állanak egy ilyen egyesület alapításánál A karmester kérdését illetőleg is nagyon könnyű a megoldás, mert hiszen csak arról lehet szó, hogy ki erre a pozíciókra a leghivafottabb. Ennek eldöntése aztán magának az egyesületnek a dolga. A választás senkire nézve sem lehet sértő vagy csak bántó is.

Hogy a meglévő zenekarok komoly munkát fejtenek ki, ezt még a legszigorúbb kritika is elismerni kénytelen és bizonyára el is ismeri. Ezt a körülmény azonban nem azt jelenti, hogy teljesítménye már tökéletes vagy csak el is érte azt a színvonalat, melyet Nagykanizsán elérni lehet. És miért ne törekedjünk az elérhető legmagasabb nívóra ? ! Hogy pedig a nagyközönségnek zeneelméleti ismeretei igen felszínesek, ezt a köztudomású és nap-nap mellett tapasztalható tényt mindenki ismeri és tudja, ki figyelemmel kíséri a véleménymegnyilvánulásokat.

A „Zalai Közlöny“ f.hó 24-iki számában „Égy őszinte szó Nagykanizsa zenekultúrájához“ cim alatt megjelent „levél“ abbeli kívánságának, hogy az érdekelteket értekezletre hívjam össze, sajnálattal bár, de nem tehetek eleget. Vannak nálam sokkal hivatottabb társidalmi tényezők és zeneszakemberek, kik erre sokkal rátermettebbek és hivatoítab- bak is, mint csekélységem. Amikor a Zeneegyesület s a fiiharmonikus zenekar létesítésének eszméjét felvetettem, nem is vezérelt semmiféle személyes vonatkozás, sem magamat, sem másokat illetőleg. Egyetlen egy törekvés adta kezembe a tollat: a nagykanizsai zenekultúra fejlesztésére irányuló törekvés párosulva a zene iránti szcretetemmel. És ma is csak az a meggyőződésem, hogy egy ilyen zeneegyesület jótékony hatással lenne a város zeneéletére s épen a zenében rejlő közvetlenség révén talán közelebb is hozná azokat az embereket, kik benne és általa lelki kapcsolódást találnak egymáshoz.

Az életbiztosítások valorizációja. Politikai körökben elterjedt a hire annak, hogy a valorizációs törvény magába foglalja az életbiztosítások valorizációját is. Beavatott helyen ezt a hirt a ‘leghatározottab- ban megerősítették. Ezek szerint tehát sorra kerül az életbiztosítások valorizációja.

Látogatás egy százéves embernél

Még nem érzi az öregség súlyát Nagykanizsa legöregebb lakója

Nagykanizsa, október 28

Valahogyan megtudtam, hogy él Nagykanizsán egy százéves ember. Elindultam, hogy felkeressem. A Csengery-ut végén kezdtem érdeklődni, hogy melyik házban is lakik. Nem tudták.

— No, — gondoltam magamban — ezért ugyan nem érdemes egy évszázadot élni, hogy még a szomszédok se tudjanak létezéséről, holott 1925- ben ez a kor határozottan nagyobb csoda Nagyszakácsinál.

Végre oda találtam. Csengery-ut

60. Egyszobás, szegényes kis lakás. Fischer Bence, Nagykanizsa 32.000 emberének nesztora jön elibém. Fiatalosan megrázza a kezemet, mikor bemutatkozom. Látom rajt, hogy nem tudja elgondolni, miért keresik őt s nem érti, miért nézem olyan fürkészve, szinte megilletődötten az arcát, melyen hiába keresem száz esztendő nyomait.

Lassan beszélgetésbe elegyedünk. Először akadozik az emlékezése . . . Nem csoda . . . Száz esztendőn keresztül tallózva szedi össze a válaszokat kérdéseimre.

— Csurgón születtem 1826 január

3-án. Szüleim kereskedő emberek voltak. Apám 1848-ban, anyám 5 éves koromban halt meg.

— A családjukban többen is értek el ilyen tiszteletreméltó kort? — kérdem.

— Senki. Egy nővérem volt csak, aki 93 éves korában halt meg.

Aztán katona-koráról beszél. Tizenkét évig volt katona egyfolytában. Van róla mit mesélnie.

— 1848-ban — mondja asszentál- tak Csurgón. Előttem egy cigánylegény állt a sorozóbizottság elé. Ste- faits Richárd szolgabiró rám rivallt: „Te zsidógyerek, ha ez a cigány nem válik be, te fogsz beválni!“ Be is váltam. Nem hiába, erős legény voltam. Délután már vittek is Kaposvárra, onnét Pécsre, hol 6 hétig exe- ciroztattak bennünket.

—- Mikor a rácok Nagykanizsán voltak, én kinn voltam az őrseregben. Akkor itt még a Német-utcán olyan volt a sár, hogy elvesztek benne a kocsikerekek.

— Hamarosan Olaszországba vittek bennünket a lovassághoz. Ott feküdt a regimentünk Laibachban, az 52. Erzherzog Franz Kari Regiment. Itt voltam 1854 ig. Innét Oláhországba keveredtünk, végigállomá- soztuk az egészet. 1857-ben Olmützbe mentünk. 1859-ben hirtelen parancs jött. Azonnal mentünk le Olaszországba, Ferrarába.

— Sohasem felejtem el. Volt négy napunk a Festungban, mikor nem kaptunk egy falat kenyeret sem. Fellázadtunk ... Az erődítés körül feküdtek a franciák. Akkor nekik hajtottak bennünket. 1600-an voltunk.

Mire az ütközetnek vége lett, 243-an maradtuuk.

Itt már cseng a hangja, csillog a szeme Fischer Bencének. Fiatalos taglejtésein nyoma sincs száz esztendő fáradtságának. Aztán megindul az emlékek áradata. A kapitány, a pajtások, sok szenvedés, kínlódás és nyomorúság . . . Csupa hányattatás. Szegedi akcentussal beszéli el mindezt öreg Fischer Bence. így.:

— Mindig azt hittük, mögöszi most az embört...

Aztán folytatja az élete meséjét. A legnagyobb, 12 esztendős élménynél, katona-idejénél marad.

— Mikor a Festung körül a nagy ütközet volt, megsebesültem. A hasamon, meg a fejemen. Úgy jött a golyó, mint mikor a jég esik. 22 hétig feküdtem mozdulatlanul a hátamon a laibachi kórházban. Mikor magamhoz tértem, tudtam meg, hogy sérvet szereztem. Azóta is kínoz.

— Mikor szupervizitációra mentem, már csak öt hónap volt hátra a 12 évből. Ki volt huzva a bajszom. Igen elegáns voltam. A generális rámnézett, rámkiálltott: „Kapsz életfogytig 5 krajcárt naponta és könnyű szolgálatot. Ne vesd le a katonaruhát.“ Sokat kapacitált, de nem vádoltam. „Talán nősülni akarsz?“ — kérdezte a végén. „Igenis, jelentem alássan, ha az Isten hazasegit!“ — feleltem.

— Aztán az Isten hazasegitett. Egy szombati napon délben értem haza gyalog Pécsről Csurgóra a testvérnénémhez. Nem ismert meg ő sem, a lánya sem, aki 4 éves volt, mikor elmentem és 16, mire újra láttam. Ott kértem szállást náluk az obsittal a zsebemben. Nyolc nap múlva egy véletlen beszélgetés elárulta inkognitómat. Sirtunk valamennyien.

— Aztán bizony nem sokáig vártam a nősüléssel.

Itt aztán elakad az emlékezés. Jött az élet, a munka, aminek úgy látszik nem voltak különös epizódjai. Ha voltak is, könnyebben mosta el őket a sok évtized, mint a katonaélet emlékeit.

— Igaz-e, bátyám, hogy a Mihállyal is beszélt? — kérdezem.

— Igaz, Ferenc József szólt hozzám, mikor egyszer Erzsébet királyné előtt defeliroztunk. Kaptam is egy ezüst forintot tőle. Nem csak én, hanem az egész század kapott. Meg 3 nap freit kaptunk. Olmülzban volt ez, manőverkor.

— Egy 1854-ben volt hadnagyommal itt találkoztam Nagykanizsán. Az órásüzletben néztük-néztük egymást. Trester ny. őrnagy volt már ekkor. De ennek is már 10 éve. Mikor legközelebb a piacon találkoztam vele, kézfogáskor 5 forintot csúsztatott a kezembe.

Kérdeztem, hogyan él, minek köszönheti ezt a ritka kort. Szakadozottan válaszolgat. Úgy látszik, maga sem tudja.

— Iszik? — kérdezem.

— Hogyne! Még ma is, csak legyen mit. De sokat nem, Mig jobban ment