Zalai Közlöny, 1925. július-szeptember (65. évfolyam, 144-219. szám)

1925-09-20 / 211. szám

ZALA! KÖZLÖNY 1925 szeptember 20. » __________________________ Ős z van Itáliában Irta: Péczely Piroska Róma, 1925. IX. 14 II. De most jut eszembe, ha minden nevezetességnél és Róma nég}száz templománál ennyit időzöm, akkor egy egész könyvet kellene Írni. De egy templomba mégis el kell mennünk. Kicsi, igénytelen templo- mocska, úgy hívják: San Pietroin in Vincoli. Itt őrzik szt. Péter lán­cait és... itt van Michelangelo Mó­zese, Mikor megpillantsam, elállt a lélegzetem. Hatalom, erő, bölcsesség sugárzik róla — az alsó ajka da­cosan előrebiggyed és szeme paran- csolóan néz valami távoli titokzatos pontra. A monda szerint, mikor mestere befejezte, az ölébe ült és azt modta neki „parla!“ beszélj! bizonyára beszélt is neki, aminthogy beszél mindenkinek, akinek szemei vannak. Másik nagy alkotása a Capella Sistino, testvére emennek — ugyancsak beszél — lelkesít, felemel. Láttára valami részeg munkadüh fogja el az embert, kezével önkénytelenül maga mellé kap: ecsetet keresve és az ujjai tényleg szúró sörtét érez­nek, amelynek tulajdonosa hamaro­san méltatlankodva beszélni kezd és az alkotó lázban égő művész- palánta elszőrnyedve eszmél, hogy valami jámbor peliegrino üstökét cibálja, aki a lépcsőről bámulta az. „Utolsó ité!et“-et. De miért is Írjak képekről és szob rokról, sajnos nálunk otthon nagyon kevés, embert érdekel az ilyesmi. Meg aztán ilyenről nem lehet csak úgy kutyafuttában beszélni. Egy dolgot azonban meg kell említenem, egv templom freskóit nézegettem, amikor egy ur bejön libériás sofőr­jével és oktatóan , magyarázgatni kezdi a képeket. Elképedve bámul­tam... itt rnég a soffőris... A lecke után kimentek, a szolga vigyázz állásban nyitotta ki az autó ajtaját, de a képek előtt mégis volt egy pont, ahol ur és szolga találkoztak. Azt gondolta.n : igen, mégis érde­mes minden gyötrelmet, bántást, szenvedést eltűrni a nagy, szent művészetért, amely testvéri egyesü­lésre vezeti a lelkeket és hirtelen megláttam az alkotás messze, rejtett célját. Éreztem a nagy kiegyenlítő­dést, ahol a diferenciák elsimulnak és a szeretet békéje ringatja karjai­ban a világot. Lelki szemeim előttr megújult az a pillanat, amikor együtt térdeltem angolokkal, olaszokkal, franciákkal stb. és egyforma alázat­tal csókoltunk meg egy jóságos arcú, fehérruhás ember: a pápa kezét. Mit írjak még? Mussolini? Nem most nem kell nekem politika. Hisz annyi más szép dolog van, amiről szintén nem irhatok, mert nincs hely és idő. Magyarország oly messze van, én pedig szeretném még ma haza küldeni üzenetemet. Ja, igen ! A mai „H. Risorgumento“-ban olva­som részletesen leírva a szakácsii csodát. Hát messze van Magyar- ország ?! Dehogy ! Végül meg kell emlékeznem az én legszebb római élményemről a Fórumról. Majd minden másodnap kiballagok ide és órákat töltök az omladozó falak között. Valami cso­dálatos, meg nem nevezhető légkör burkolja itt be az embert. Oly bé­kesség és megnyugvás van elmúlá­sában, hogy kibékit a halál gon­dolatával is. Castor és Pollux templomából csak három oszlop áll, Lívia házá­nak freskói lemá'lottak. A diadal ivek még minden erejükkel próbál­nak kiegyenesedni, de öreg vállaik itt-ott roskadoznak már. Biztos, hogy szívesebben pihennének már a föld alatt, de utolsó erejükkel magasba törnek a római becsületért. Titusz ive mögött áll a Colosseum, egyik oldalán az élők, másikon a holtak kapuja, amott hozták be őket élve és itt vitték ki a vadállatoktól meg­maradt maradványaikat. Éles fájda­lom üt szivén és hirtelen elkapom tekintetemet, nem ez túlságosan vé­res és borzalmas, semhogy a békés hangulatot megmérgezhelném vele. Tovább sétálok Caligula egykori fürdőihez, leülök a romok tövébe. Oldalt egy kis kápolna pineák és ciprusok között, csendes, megbékélt, mögötte Róma kőtömege világit a ragyogó napfényben, de előttem a Palatínuson már hervadnak az őszi rózsák s a platánok sárgult levele zizegve hull lábaim elé. Mintha a szomorú magyar ősz küldené felém üzenetét. Kissé her- vadtan, lemondóan gondolom: az „örök tavasz“ országában is elmúlt a nyár. (Vége) A felsőtemplom régi harangjai Nagykanizsa, szeptember 19 1916 sok szomorú napja közepette is egyik legszomorubb volt az a márciusi koratavaszi nap, mikor meg­jött a hir Nagykanizsára: elviszik a harangokat. Az emberek egy pillanatig felfi­gyeltek a hírre. Reggel, délben, este megdöbbenve hallgatóztak, hallat- szik-e még, nem szól-e keserűbben, vádolóbban,. mint máskor, amikor még nem kellett félteni attól, hogy letépik az istenháza tornyából és ki­viszik a csatakos, vértől, ezernyi em­berállati indulattól, bűntől terhes harcterekre, hogy ott az Isten szelid szavát hirdető harangok ágyúvá önt­ve halált ontsanak, gyászt fakassza­nak és vérrel fessék a megvadult idők horizontját. Az első hírek átfutó ijedtsége után el is feledték az emberek az aggo­dalmat. Néhány nap után már senki sem vette komolyan a hirt. Még ak­kor sem, mikor a püspök elrendelte, hogy mérjék le a harangokat és je­lentsék be azok számát és súlyát. Ekkor már úgy volt, hogy minden­honnan a harangok kétharmad részét elviszik hadi célokra. A püspök közölte a nagykanizsaiak­kal, hogy ha a harangok valamelyike mütörténeti beccsel bir vagy egyéb különös kiválósága van, úgy lehet kérvényezni azok visszamaradását. Gazdag Ferenc akkoriban igy men­tette meg a nemesvidiek harangját s tanácsára a marcaliaknak is sike­rült legnagyobb harangjuk felmenté­sét kikérvényezni. Nagykanizsán a felsőtemplom ak­kor 22 éves nagyharangja nagyon értékes alkotás volt, ami feltétlenül megérdemelte volna, hogy meghagy­ják az utókornak. A háború azonban nem ismert pardont és 1916 szep­tember 15-én reggel 8 órakor köny- nyező ezrek és ezrek szemeláttára és füle hallatára összetörték a felső­templom tornyában a fertályos haj­nali, déli, esti harangot és 15—20 kilós darabokban szállították el az olvasztóba. Elvitték a másodikat, a harmadi­kat is. Maradt egy, a legkisebb, egy jókora csengetyü csupán. Elvitték a plébániatemplom harangjait is. Nagy­kanizsa harangok nélkül maradt. A felsőtemplom harangjai közül legnagyobb kár volt a 620 kilogram­mos nagyharangért. Felirata ez volt: Dicséretet mondok az én Istenem­nek, valamig leszek. Zsolt. 145. 2. V. 1894. Seltenhofer Frigyes Fiai Sop­ron, cs. és kir. udvari harangöntőde. Az 1000. harang emlékéül. A másik harangon ez állt: Ex Voto Incliti Magistratus Canisaieusis Sub A hakakubai papháza I Irta: középgulácsi Péczely László (7) Tehát együtt van megint tiz év után a lump kompánia. Köszöntelek benneteket! De hol van Csutaky Dániel? Elűzte nyugtalan lelke, tiz év óta hirt sem hallunk felőle. Va­lahol küzd, szenved idegenben, sze­gény tatár. A mai nap azonban a múlt em­lékéé és a jelen öröméé, s igy fájó érzést nem hagyunk szivünkhöz férkőzni. Bort töltsétek. Éljen a hakakubai aranyszívű pap! Bátyám uram azonban kissé meg­öregedtél, beléd harapott az évtized foga, de látom rnég mindig derűs lelked hangulata. Nussholz fetter Valburga mama sem hiányzik, sőt zsebében az okarina, igy hát benső- leg ő sem változott. Hahaha! Ő meg amott, Szent- íványi Pista, mellette Lizett, ki mint látom, szivét elhódította. Ezt már előre sejteni lehetett. Hát itt ez a két gyerek, hogy kerül ez ide? Mu­tassátok be magatok sebtiben. Szent- iványi Pistike és Lizike vagyunk, a papa és a mama kedvencei. Ez de­rék dolog! Isten éltessen és nevel­jen nagyra benneteket. Hát hol van Dorothea nagysám? I A konyhában szorgoskodik. Mint 1 tiz évvel ezelőtt, töltött káposztát gyárt Várhelyi Kornél kedvéért, aki­hez szive még ma is vonzódik. Ebben a pillanatban dal hallat­szik az udvar felől: „Gondüző borocska mellett Vígan telnek napjaim. Gondüző borocska mellett Szabadok a vágyaim . . .“ Énekelve belép Várhelyi Kornél, aki most érkezett. Nussholz fettert, aki legelsőben kezeügyébe akad, át­öleli és kérdezi: „Ugye nem változ­tatok meg édes öregem ? Ezt lélek­ben értem, mert az idő csak a tes­tet karcolja, a kedélyt, mely a lélek tulajdona, érintetlen hagyja.“ így fest, hölgyeim és uraim, tiz év után a vig kompánia. A lélek szárnyat öltött, hogy vissza- szálljon újra egy napra a múlt időkhöz. Már virradni kezdett, amikor Szentiványi Pista megkérdezte Vár­helyi Kornélt, hogy hol van az asz- szony? Kornél fölnevetett: „Az még majd ezután születik meg, Pista. Te ismered régi elveim s nótámat: „Gondüző borocska mellett Vígan telnek napjaim. Gondüző borocska mellett Szabadok a vágyaim . . s ebből nem tágítok. — Nem ? Pedig szebb ám, Kor- j nél, ez a dal igy: „Aranyos kicsi feleség S két mosolygó kis baba, Ebben van az élet üdve, Nem pediglen a borban.“ Várhelyi Kornél ezután poharat ragadott s indítványt tett, hogy mi­előtt elszakadnának újra egymástól, állapodjanak meg abban, hogy Szent­iványi Lizike lakodalmán találkoznak. E fogadalom után elváltak. A hajnali szellő még a távolból is visszaverte Várhelyi Kornél hang­ját: „Gondüző borocska mellett Szabadok a vágyaim“ . . . Lelke vitte el és szive hozta vissza. Dowerben kötött ki a hajó, ame­lyen visszatért Európába Gilly mes­ter és fogadott leánya. Be furcsa is az a hir szárnya. Óceánokat repül át és a porszemet a földről a magasba ragadja, hogy ott beragyogja. Meghívásra jött Angliába. Lordok hívták át portrait-t festeni. Itt is diadalainak egész sorozata következett. Nemcsak drága fontok­kal fizették képeit, hanem személyét is ünnepelték. Különösen azután, mikor az angol királyi házhoz is meghívást kapott. Ebből az ünnep­lésből rész jutott Árvácskának, fo­gadott leányának is, aki ekkor már gyönyörű szép 17 éves hajadon lett. Egy évi tartózkodás után Gilly mester rendjelektől kitüntetve el­hagyta Londont, hogy fényes sikerei sorozatát Párisban folytassa. Itt is hasonló diadalt aratott és a köztársasági elnök kitünően sikerült portrait-jának megfestése után, ide­gen létére is, a becsületrend lovag­jává avattatott. Fényben, pompában, ünneplésben éltek. Világhírneve eljutott Magyar- országba is. Kedves olvasóim! Ha nem éltétek még át a honta­lanság kínját, úgy nem tudjátok, mi az igazi szenvedés. Mint a folyók, folyamok és tengerek, egy csepp vízből keletkezik, s azután ez a csepp a lejtő irányában medret váj, amely­ben megfér és a kezdet útját szinte észrevétlenül folytatja. De honnét gyarapszik? Talán a nappal és éj küzdelmének verejtékéből, a harmat- cseppekből, amelyek a fák levelei­ről, a füzek szálairól és a virágok szirmairól peregnek le hozzá?! Por­szem volt kezdetben a világ s naggyá önmagától nőtt. Csepp vízből támadt a tenger is, amely világrészek partjait nyaldossa. Lássátok, ilyen a hontalanság ér­zete is. (Folyt, köv.)

Next

/
Thumbnails
Contents