Zalai Közlöny, 1925. július-szeptember (65. évfolyam, 144-219. szám)
1925-09-20 / 211. szám
ZALA! KÖZLÖNY 1925 szeptember 20. » __________________________ Ős z van Itáliában Irta: Péczely Piroska Róma, 1925. IX. 14 II. De most jut eszembe, ha minden nevezetességnél és Róma nég}száz templománál ennyit időzöm, akkor egy egész könyvet kellene Írni. De egy templomba mégis el kell mennünk. Kicsi, igénytelen templo- mocska, úgy hívják: San Pietroin in Vincoli. Itt őrzik szt. Péter láncait és... itt van Michelangelo Mózese, Mikor megpillantsam, elállt a lélegzetem. Hatalom, erő, bölcsesség sugárzik róla — az alsó ajka dacosan előrebiggyed és szeme paran- csolóan néz valami távoli titokzatos pontra. A monda szerint, mikor mestere befejezte, az ölébe ült és azt modta neki „parla!“ beszélj! bizonyára beszélt is neki, aminthogy beszél mindenkinek, akinek szemei vannak. Másik nagy alkotása a Capella Sistino, testvére emennek — ugyancsak beszél — lelkesít, felemel. Láttára valami részeg munkadüh fogja el az embert, kezével önkénytelenül maga mellé kap: ecsetet keresve és az ujjai tényleg szúró sörtét éreznek, amelynek tulajdonosa hamarosan méltatlankodva beszélni kezd és az alkotó lázban égő művész- palánta elszőrnyedve eszmél, hogy valami jámbor peliegrino üstökét cibálja, aki a lépcsőről bámulta az. „Utolsó ité!et“-et. De miért is Írjak képekről és szob rokról, sajnos nálunk otthon nagyon kevés, embert érdekel az ilyesmi. Meg aztán ilyenről nem lehet csak úgy kutyafuttában beszélni. Egy dolgot azonban meg kell említenem, egv templom freskóit nézegettem, amikor egy ur bejön libériás sofőrjével és oktatóan , magyarázgatni kezdi a képeket. Elképedve bámultam... itt rnég a soffőris... A lecke után kimentek, a szolga vigyázz állásban nyitotta ki az autó ajtaját, de a képek előtt mégis volt egy pont, ahol ur és szolga találkoztak. Azt gondolta.n : igen, mégis érdemes minden gyötrelmet, bántást, szenvedést eltűrni a nagy, szent művészetért, amely testvéri egyesülésre vezeti a lelkeket és hirtelen megláttam az alkotás messze, rejtett célját. Éreztem a nagy kiegyenlítődést, ahol a diferenciák elsimulnak és a szeretet békéje ringatja karjaiban a világot. Lelki szemeim előttr megújult az a pillanat, amikor együtt térdeltem angolokkal, olaszokkal, franciákkal stb. és egyforma alázattal csókoltunk meg egy jóságos arcú, fehérruhás ember: a pápa kezét. Mit írjak még? Mussolini? Nem most nem kell nekem politika. Hisz annyi más szép dolog van, amiről szintén nem irhatok, mert nincs hely és idő. Magyarország oly messze van, én pedig szeretném még ma haza küldeni üzenetemet. Ja, igen ! A mai „H. Risorgumento“-ban olvasom részletesen leírva a szakácsii csodát. Hát messze van Magyar- ország ?! Dehogy ! Végül meg kell emlékeznem az én legszebb római élményemről a Fórumról. Majd minden másodnap kiballagok ide és órákat töltök az omladozó falak között. Valami csodálatos, meg nem nevezhető légkör burkolja itt be az embert. Oly békesség és megnyugvás van elmúlásában, hogy kibékit a halál gondolatával is. Castor és Pollux templomából csak három oszlop áll, Lívia házának freskói lemá'lottak. A diadal ivek még minden erejükkel próbálnak kiegyenesedni, de öreg vállaik itt-ott roskadoznak már. Biztos, hogy szívesebben pihennének már a föld alatt, de utolsó erejükkel magasba törnek a római becsületért. Titusz ive mögött áll a Colosseum, egyik oldalán az élők, másikon a holtak kapuja, amott hozták be őket élve és itt vitték ki a vadállatoktól megmaradt maradványaikat. Éles fájdalom üt szivén és hirtelen elkapom tekintetemet, nem ez túlságosan véres és borzalmas, semhogy a békés hangulatot megmérgezhelném vele. Tovább sétálok Caligula egykori fürdőihez, leülök a romok tövébe. Oldalt egy kis kápolna pineák és ciprusok között, csendes, megbékélt, mögötte Róma kőtömege világit a ragyogó napfényben, de előttem a Palatínuson már hervadnak az őszi rózsák s a platánok sárgult levele zizegve hull lábaim elé. Mintha a szomorú magyar ősz küldené felém üzenetét. Kissé her- vadtan, lemondóan gondolom: az „örök tavasz“ országában is elmúlt a nyár. (Vége) A felsőtemplom régi harangjai Nagykanizsa, szeptember 19 1916 sok szomorú napja közepette is egyik legszomorubb volt az a márciusi koratavaszi nap, mikor megjött a hir Nagykanizsára: elviszik a harangokat. Az emberek egy pillanatig felfigyeltek a hírre. Reggel, délben, este megdöbbenve hallgatóztak, hallat- szik-e még, nem szól-e keserűbben, vádolóbban,. mint máskor, amikor még nem kellett félteni attól, hogy letépik az istenháza tornyából és kiviszik a csatakos, vértől, ezernyi emberállati indulattól, bűntől terhes harcterekre, hogy ott az Isten szelid szavát hirdető harangok ágyúvá öntve halált ontsanak, gyászt fakasszanak és vérrel fessék a megvadult idők horizontját. Az első hírek átfutó ijedtsége után el is feledték az emberek az aggodalmat. Néhány nap után már senki sem vette komolyan a hirt. Még akkor sem, mikor a püspök elrendelte, hogy mérjék le a harangokat és jelentsék be azok számát és súlyát. Ekkor már úgy volt, hogy mindenhonnan a harangok kétharmad részét elviszik hadi célokra. A püspök közölte a nagykanizsaiakkal, hogy ha a harangok valamelyike mütörténeti beccsel bir vagy egyéb különös kiválósága van, úgy lehet kérvényezni azok visszamaradását. Gazdag Ferenc akkoriban igy mentette meg a nemesvidiek harangját s tanácsára a marcaliaknak is sikerült legnagyobb harangjuk felmentését kikérvényezni. Nagykanizsán a felsőtemplom akkor 22 éves nagyharangja nagyon értékes alkotás volt, ami feltétlenül megérdemelte volna, hogy meghagyják az utókornak. A háború azonban nem ismert pardont és 1916 szeptember 15-én reggel 8 órakor köny- nyező ezrek és ezrek szemeláttára és füle hallatára összetörték a felsőtemplom tornyában a fertályos hajnali, déli, esti harangot és 15—20 kilós darabokban szállították el az olvasztóba. Elvitték a másodikat, a harmadikat is. Maradt egy, a legkisebb, egy jókora csengetyü csupán. Elvitték a plébániatemplom harangjait is. Nagykanizsa harangok nélkül maradt. A felsőtemplom harangjai közül legnagyobb kár volt a 620 kilogrammos nagyharangért. Felirata ez volt: Dicséretet mondok az én Istenemnek, valamig leszek. Zsolt. 145. 2. V. 1894. Seltenhofer Frigyes Fiai Sopron, cs. és kir. udvari harangöntőde. Az 1000. harang emlékéül. A másik harangon ez állt: Ex Voto Incliti Magistratus Canisaieusis Sub A hakakubai papháza I Irta: középgulácsi Péczely László (7) Tehát együtt van megint tiz év után a lump kompánia. Köszöntelek benneteket! De hol van Csutaky Dániel? Elűzte nyugtalan lelke, tiz év óta hirt sem hallunk felőle. Valahol küzd, szenved idegenben, szegény tatár. A mai nap azonban a múlt emlékéé és a jelen öröméé, s igy fájó érzést nem hagyunk szivünkhöz férkőzni. Bort töltsétek. Éljen a hakakubai aranyszívű pap! Bátyám uram azonban kissé megöregedtél, beléd harapott az évtized foga, de látom rnég mindig derűs lelked hangulata. Nussholz fetter Valburga mama sem hiányzik, sőt zsebében az okarina, igy hát benső- leg ő sem változott. Hahaha! Ő meg amott, Szent- íványi Pista, mellette Lizett, ki mint látom, szivét elhódította. Ezt már előre sejteni lehetett. Hát itt ez a két gyerek, hogy kerül ez ide? Mutassátok be magatok sebtiben. Szent- iványi Pistike és Lizike vagyunk, a papa és a mama kedvencei. Ez derék dolog! Isten éltessen és neveljen nagyra benneteket. Hát hol van Dorothea nagysám? I A konyhában szorgoskodik. Mint 1 tiz évvel ezelőtt, töltött káposztát gyárt Várhelyi Kornél kedvéért, akihez szive még ma is vonzódik. Ebben a pillanatban dal hallatszik az udvar felől: „Gondüző borocska mellett Vígan telnek napjaim. Gondüző borocska mellett Szabadok a vágyaim . . .“ Énekelve belép Várhelyi Kornél, aki most érkezett. Nussholz fettert, aki legelsőben kezeügyébe akad, átöleli és kérdezi: „Ugye nem változtatok meg édes öregem ? Ezt lélekben értem, mert az idő csak a testet karcolja, a kedélyt, mely a lélek tulajdona, érintetlen hagyja.“ így fest, hölgyeim és uraim, tiz év után a vig kompánia. A lélek szárnyat öltött, hogy vissza- szálljon újra egy napra a múlt időkhöz. Már virradni kezdett, amikor Szentiványi Pista megkérdezte Várhelyi Kornélt, hogy hol van az asz- szony? Kornél fölnevetett: „Az még majd ezután születik meg, Pista. Te ismered régi elveim s nótámat: „Gondüző borocska mellett Vígan telnek napjaim. Gondüző borocska mellett Szabadok a vágyaim . . s ebből nem tágítok. — Nem ? Pedig szebb ám, Kor- j nél, ez a dal igy: „Aranyos kicsi feleség S két mosolygó kis baba, Ebben van az élet üdve, Nem pediglen a borban.“ Várhelyi Kornél ezután poharat ragadott s indítványt tett, hogy mielőtt elszakadnának újra egymástól, állapodjanak meg abban, hogy Szentiványi Lizike lakodalmán találkoznak. E fogadalom után elváltak. A hajnali szellő még a távolból is visszaverte Várhelyi Kornél hangját: „Gondüző borocska mellett Szabadok a vágyaim“ . . . Lelke vitte el és szive hozta vissza. Dowerben kötött ki a hajó, amelyen visszatért Európába Gilly mester és fogadott leánya. Be furcsa is az a hir szárnya. Óceánokat repül át és a porszemet a földről a magasba ragadja, hogy ott beragyogja. Meghívásra jött Angliába. Lordok hívták át portrait-t festeni. Itt is diadalainak egész sorozata következett. Nemcsak drága fontokkal fizették képeit, hanem személyét is ünnepelték. Különösen azután, mikor az angol királyi házhoz is meghívást kapott. Ebből az ünneplésből rész jutott Árvácskának, fogadott leányának is, aki ekkor már gyönyörű szép 17 éves hajadon lett. Egy évi tartózkodás után Gilly mester rendjelektől kitüntetve elhagyta Londont, hogy fényes sikerei sorozatát Párisban folytassa. Itt is hasonló diadalt aratott és a köztársasági elnök kitünően sikerült portrait-jának megfestése után, idegen létére is, a becsületrend lovagjává avattatott. Fényben, pompában, ünneplésben éltek. Világhírneve eljutott Magyar- országba is. Kedves olvasóim! Ha nem éltétek még át a hontalanság kínját, úgy nem tudjátok, mi az igazi szenvedés. Mint a folyók, folyamok és tengerek, egy csepp vízből keletkezik, s azután ez a csepp a lejtő irányában medret váj, amelyben megfér és a kezdet útját szinte észrevétlenül folytatja. De honnét gyarapszik? Talán a nappal és éj küzdelmének verejtékéből, a harmat- cseppekből, amelyek a fák leveleiről, a füzek szálairól és a virágok szirmairól peregnek le hozzá?! Porszem volt kezdetben a világ s naggyá önmagától nőtt. Csepp vízből támadt a tenger is, amely világrészek partjait nyaldossa. Lássátok, ilyen a hontalanság érzete is. (Folyt, köv.)
