Zalai Közlöny, 1925. július-szeptember (65. évfolyam, 144-219. szám)
1925-08-07 / 176. szám
ZALA! KÖZLÖNY 3 éves gyermekeket is kénytelenek a a szülők a gyárakba küldeni, úgy, hogy testi fejlődésüket teszik tönkre. Gyakoriak az üzemi balesetek és ilyenkor a gyári munkások segélyt nem kapnak, mert nincs meg a kötelező állami munkásbiztositás. Van egy magyar betegsegélyző egyesület, ez azonban mindössze csak 300 tagot számlál. Legújabban egy magyar iskolaegyesület alakult és igy remélhető, hogy rövidesen magyar iskola nyílik. Hogyan bánt a „magyar“ konzul a magyarokkal Herbergerről elmondom a következőket : Herberger Gyulát 1922. márciusában egy kis csoport esküt nem tett román megszállás alatt levő magyar tisztviselő küldte ki közös költségen Braziliába, hogy ott a viszonyokat tanulmányozza és kedvező információk esetén ott uj otthont alapítsanak. Herberger ki is ment Brazíliába, azonban megbízóinak beléhelyezett bizalmával rutul visszaélt. Hupka György és Magyar Ede volt San Paolói konzulátusi tisztviselőktől sikerült megtudnom, hogy Herberger érintkezésbe lépett Fillinger Vilmos akkori konzullal és ketten együtt tárgyalásokba bocsátkoztak Magol- has brazil nagybirtokossal, akivel megállapodtak, hogy a bevándorolt magyaroknak munkát ad a fazendá- ján. Az esetben, ha a magyarok szerződésileg kötelezik magukat arra, hogy egy évig Magolhas fazendájá- ban dolgoznak és szerződésbeli kötelességüknek eleget tesznek, úgy százezer holdakra rugó birtokából minden magyarnak annyi földet fog adni részletre, amennyit meg tudnak művelni. Az első transzportot Fillinger ki is küldte Magoihashoz, azonban mikor az ottani viszonyokat nem ismerő és meg nem szokott magyarok panaszra mentek Fillinger konzulhoz, akkor ő ahelyett, hogy a magyarok elé tárta volna a szerződés szövegét, azt mondotta nekik, hogy mehetnek, ahova akarnak! Azt nem mondotta meg nekik, hogy részletre kaphatnak később földet. A későbben érkező munkásokat már ki sem küldte, mire Magolhas a szerződést semmisnek mondotta. Fillinger konzul igy rontotta el sok ezer magyar munkás boldogulását. Fillinger mint magyar konzul elkövette azt is, hogy az akkor alakult délamerikai magyar újságnál, melynek ő a főrészvényese volt, főszerkesztőnek Kovács Ferencet, a győri forradalmi törvényszék Braziliába „emigrált“ vádbiztosát tette meg, aki az emberkereskedőknek csinált propagandát a lappal. A zalaegerszegi jegy- zőgyülés Zalaegerszeg, aug. 6 Tegnap délelőtt tartotta meg a Zalaegerszeg—Zalabaksa—Novai Járási Jegyzői Egyesület rendes évi közgyűlését Zalaegerszegen Beznicza Péter pákái körjegyző elnöklete alatt. A közgyűlést a Magyar Hiszekegy elmondásával nyitották meg, Utána Beznicza elnök jelentésében kegyeletteljes szavakkal parentálía el Thassy Lajos elhunyt főszolgabírót, megemlékezett a nyugalomba vonult Tóth Gyula sőjtöri és Molnár István szepetki körjegyzőkről, akik évtizedeken keresztül nagy becsületességgel szolgálták Zalavármegyét, majd Hohn Béla leníii körjegyző érdemeit méltatta, aki most ünnepelte meg harmincéves jegyzői jubileumát. A közgyűlés az érdemes közigazgatási tisztviselők érdemeit jegyzőkönyvileg örökítette meg. Majd a községi háztartás problémáival foglalkoztak. Az a vélemény alakult ki, hogy a községi háztartás fedézésére az ötven százalékos községi pótadó nem elég. Azért elhatározta a közgyűlés, hogy megkeresi a törvényhatósági bizottságot, hogy kérje a kormányt, hogy ezen melyre részvényenként 20—24.000 leit vett fel azzal, hogy a kiérkezéskor ezzel mindjárt „előnyösebb" helyzetbe kér ülnek.. San Paolóban tudtam csak meg aztán, hogy a szövetkezet nem létezik, hanem Herberger nyomtatta a részvényeket és azok értékesítéséből származó hasznot zsebre- vágta. Egy hajóstársaság segíti elő a kivándorlást A Magyarországon kifejtett kivándorlásra csábításokról csak azt tudom, amit ismerőseim beszéltek el. így a velem együtt hajóra szálló Grünfeld Ignác tarpai iparostól tudom, hogy a Brazíliába való kivándorlást elősegíti egy budapesti társaság, melynek nincsen engedélye brazíliai kivándorlók szállítására. A kávéfazendákon A díjtalanul kiszállított utasok Rio de Janeiro érintésével Santos- ban lesznek a hajóból kiszállítva és az emigráns házban elhelyezve. — Miután Brazília csak azon utasok szállítási költségeit téríti vissza a hajóstársaságnak, akik kimennek a kávéfazendákra, a hajóstársaságok ügynökei ellepik a kivándorlókat és mindenféle Ígéretek mellett igyekeznek őket a rósz kávéfazendákra csábítani. Azért csak a rosszra, mert a jó fazendák tulajdonosai nem fordulnak az emingránsházhoz munkásokért, őket a munkások önként keresik fel. Brazíliában a kivándorlók nem kényszeríthetők arra, kogy kimenjenek a fazendákra, mert ha az ügynökök nem tudják őket rábeszélni — mehetnek szabadon. Sőt három nap múlva ki is kergethetik az emigrációs házból, mert csak addig lehetnek ott. Kik az emberkereskedők ? Az ügynökök közül kitűnik az emberkereskedésben egy Zimmert nevű nyugatmagyarországi egyén, a holland Lloyd megbízottja; a fővá1925 augusztus 7. Térkép a homokban Irta: Péchy-Horváth Rezső (1) 1. Akkor már német katonák is kezdtek érkezni. Tisztek. Nagy darab, monoklis, rövidre nyírt hajú, bajusz- talan óriások voltak, bőre szabott, durva legénységi zubbonyban, feketefehér szalaggal a gomblyukukban. Keményen szorították össze a szájuk szélét, a tengerkék szemeiket lesütötték és halkan, tétova léptekkel indultak el a parkban — ahol a Limmat azuros vizzuhatagja egyesül a Sihl tajtékzó áradatával — a vaspadok irányában, mosolyos szemű, vidám kacagásu, tomboló örömök illatos patakjában fürdő lelkű francia tisztek felé. Mi, akik már hónapok óta éltünk Békeországban, csodálkozva meredtünk a német tisztekre. A szemeinkben nagy kérdőjelek görbültek, a pillantásaink értelmetlenül kaptak egymásba. Mi nem értettük ezeket a merev, hideg, lesütött szemű óriásokat, akik nem hempergőztek meg a pompás selyemfüben, hogy örüljenek a ragyogón gazdag életnek, amit megmentettek, hanem órrat lógatva, rosi Orfeum volt főpincére Fenyvesi Sándor, Deák László aki Újvidékről került oda, egy Schönmann Ignác nevű volt budapesti pincér, Mandl Dániel Budapestről. Ezek az ügynökök a hajóstársaságoktól bizonyos fixet kapnak, azonkívül a fazendatulajdonosoktól családonként 50 millreist. A kijátszás A kivándoroltak, akik elszánják magukat arra, hogy a fazendákra mennek, 300—1500 kilométernyire mennek lefelé vonaton az ország belsejébe. A fazendákon lakóházakba helyezik el őket. Az emigrációs házban kötött írásbeli szerződéseket a fazendákon betartják. A kijátszás tulajdonképen abban rejlik, hogy minden szükséges élelmezési és ruházati cikkeket hitelbe kapnak a fazendák- tól és amikor leszámolásra kerül a sor, méregdrágán felszámított árak nemcsak a fizetést emészti fel, hanem még adósságuk is marad, úgy, hogy vagy ott maradnak, vagy megszöknek, anélkül, hogy valamit kapnának. Mint a Rio de Janeiroi magyar újság munkatársa láttam a szerkesztőség birtokában levő magyar paraszt- irást utánzó litografát, levelet, melyben a kivándorlási ügynökök minden jót írnak Brazíliából egyes kivándoroltak nevében azok hozzátartozóinak, hogy kivándorlásra csábítsák őket. A címeket úgy tudják meg, hogy az emigrációs házban kifaggatják belőlük az ügynökök a címeket. Az ottani viszonyok Azok akik a gyárban helyezkednek el, azok mint kisfizetésű napszámosok dolgozhatnak, a földművesek közül. Mint napszámosok annyira kevés fizetést kapnak, hogy nyomorognak és tömeglakásokban kénytelenek elhelyezkedni, ahol aztán tífusz és egyéb hasonló betegség ritkítja soraikat. Legjobban helyezkednek el az építkezéseknél, ahol meglehetősen vannak fizetve. Szomorú dolog, hogy már 8—10 tétovázó lélekkel, árván bolyongnak a tavaszi örömök között. A német tisztek, akiket a svájci bizalom becsületszóra bocsátott ki polgári lakásokba az internálótábor durva drótsövényei mögül — mellre csuklott fejjel járták a park frissen gereblyézett útjait. Gondosan, pedáns igyekezettel kerülték ki azokat a padokat, amelyeken apró kis francia tisztek süttették magukat a tavaszi napfény tomboló sugárözönével. Sőt némelyik vissza is fordult az olyan ösvény bejáratától, amelyiken egyikmásik pádról pipacsvörös, aranyszalagos keppi, angol tányérsapka vagy angol lakkcsákó villant elő. Ilyenkor igazi teuton alapossággal, kémlelődő gyorsasággal rohant végig a pillantásuk egy-egy másik utón s ha mindegyiken látszottak antantkatonák, a borús lelkű német tisztek lassan, meggörnyedt háttal, mintha rettentő, szörnyű terhet tolnának maguk előtt egy láthatatlan targoncában — megindultak visszafelé. Visszamentek a partra, ahol a Limmat vadzöld vize hangos sustorgással tombol a sekély meder óriás sziklái, molyos kőtömbjei és színes, csillámló kavicsai közölt. Végigfuttatták pillantásukat a rakoncátlan, lefoghatatlan rohanásu viz felületén, azután nagyot szippantva az őzonos, nehéz levegőből, elsétáltak a Drahtschmiedlisteg felé, ahol I a Sihl makrancos csikó módjára dühösen veti bele magát a Limmatba. Aztán álltak órák hosszat, álltak a rozsdás vaskorlát mellett és mig a parkban fölharsogott a délutáni térzene, amely alatt az antantkatonák vidám körsétára indultak, ők fátyolosodó szemekkel bámulták a város fölé kifeszülő azúr sátorlapot. 2 .— Miért adta hát a becsületszavát, ha haza akar szökni, főhadnagy ur? — kérdeztem a karcsú, finom- kezű, dús szőkchaju német bakatisztet. Kurt von Rosentálnak hívták. Egyszer, amikor park közepén apró dombra épített Frauenverein-vendéglő terraszán magunkra maradtunk, egy asztal mellett, megismerkedtem vele. A tengernyi bánattal bástyázott német tisztek között ő látszott legszomo- rubbnak. Az ő szeme volt a legfájdalmasabb, az ő ajka merevségét nem görbítette el mosoly, az ő homloka volt mindig a legsötétebb. Nem vidította föl a napfény kacérkodása, fák, füvek zsendülése, vizek játszó rohanása, két tincsbe font kalászha- j jak, égszin szemek incselkedése, il- I latos selyemszoknyák libbenése. A német katona gyászát, hogy izmos férfiökléből kiverték az ölőszerszámot és tétlenül kell tespednie ugyanakkor, amikor a fajtestvéreit öldösik, irtóz- tató színjátszással fejezte ki minden mozdulata, hanghordozása, pillantása, sóhajtása... Bizalmatlansága nyombon elillant, mint a szinpad eleven csodái elől a függöny, ha fölráníják, amikor értésére adtam, hogy magam is internált vagyok, polgári ruhám dacára. Az azonos sors közelebb hozta hozzám, fölmelegitette hideg szivét és fölnyitotta idegesen összecsukódott, mélyen elzárkózott lelkét. Lesütött szemekkel, égő arccal, szörnyű szégyenkezéssel mondta el svájci fogságbajutásának történetét. Valahol közelszoriíotíák a határhoz, aztán inkább átlépte a svájci területet, mint hogy a franciák fogságába kerüljön. Nem akarta, hogy a franciák megmérgezzék, kínozzák, elevenen eltemessék, megnyuzzák, néger katonák céllövési gyakorlataira céltáblául használják. (Nem tudom, hitte-e komolyan mindezeket, amikkel a német katonákat igyekeztek óvni a francia fogságtól, de annyi I bizonyos, hogy komolyan ejtette ki i előttem mindezt.) (Folyt, köv.)
