Zalai Közlöny, 1925. július-szeptember (65. évfolyam, 144-219. szám)
1925-07-01 / 144. szám
ZALAI KÖZLŐN? 1925 julius 1. Léderernét, hogy megértette e a vádat és bűnösnek érzi e magát, hogy a gyilkosságot megakadályozhatta volna és hogy ezt nem tette meg. Lédererné németül válaszol és kijelenti, hogy bűnösnek érzi magát, majd terjengősen elmondja az ismert részleteket magáról és Koudelkáról. Majd vallomása folyamán azt mondja, hogy nem férje gyilkolta meg Koudelkát, hanem leszerelt tisztek ölték meg üzleti differenciák miatt és bizonyító levelekre hivatkozik, azonban az elnök ráolvassa eddigi tizenhat vallomásának ellentmondásait és azt mondja neki, hogy a mostani vallomása egy elképzelhetetlen mese, de Lédererné megmarad a mai „vallomás“ mellett. Iskolai évzáró ünnepélyek Nagykanizsa, junlus 30 A nagykanizsai összes alsó- és középfokú tanintézetek vasárnap és hétfőn tartották meg évzáró-ünnepélyeiket. Mindenütt nagyszámú közönség jelent meg a tanév búcsúztatásán s végeztükkel megkezdődött a hivatalos vakáció. A reál-gimnáziumban A kegyesrendi reál-gimnázium Pé- ter-Pál napján tartotta évzáró-ünne- pélyét az iskola tornatermében. Különös érdekességet kölcsönzött az ünnepélynek az a körülmény, hogy megjelentek rajta igen sokan az iskolának ezelőtt 20—30 évvel végzett növendékei közül is, kik az ünnepély után meg is alakították a Piarista Diákszövetséget, amelyről lapunk más helyén emlékezünk meg. _» _____________. ________ Az ünnepélyt Te Deum vezette be, melynek végeztével megkezdődött annak világi része. Első számként a reálgimnázium vegyes zenekara adta elő Buildieu Fehér hölgy nyitányát. Talán még sohasem hallottuk a zenekarnak oly összevágó és szabatos előadását, mint ezúttal. Kerkay József dr. tanár vezényelte s a fiuk nagyon szépen hozták ki hangszereikből a „francia Weber“ zenéjének minden szépségét. A legteljesebb elismeréssel adózunk szép játékukért. Utána az énekkar adta elő Dohndnyi-Gyomlay-nak Magyar jövő himnuszá-t, majd pedig Radanits János Vili. o. tanuló szavalta el Gyula deáknak Panaszkodnak a magyar szelek c. versét. Igen szép előadásban részesült Mozart IV. Quartettje s gondos betanulásban részesültek az énekkar által előadott Régi magyar dalok is. A bucsu-beszédet Szűcs László VIII. o. tanuló tartotta, végül pedig Eber- hardt Béla igazgató tartotta meg az ifjúsághoz intézett beszédét, miközben felvonultatta az intézetnek jelesen végzett tanulóit, kiosztván köztük indexeiket s a tornaversenyen győztes növendékeknek ezüst érmeket. A szép ünnepély Abt: Talpra barátim eléneklésével ért véget. A központi elemi iskola növendékei vasárnap reggel 9 órakor tariották meg évzáró ünnepüket az épület tornatermében, melyen a teljes tanítói kar és nagyszámú közönség vett részt. A Hiszekegy el- éneklése után Tánczos Lajos IV. o. t. hazafias költeményt szavalt. Ba- razsa Emma IV. o. t. irredenta költeményének elszavalásával szép hatást váltott ki. Majd a gyermekek énekkara elénekelte a „Szőke Tisza cimü magyar dalt. Figyelemre méltó volt Somogyi Ilonka V. o. t. Repülj fehér galamb c. irredenta költeményének elszavalásával. Ezután az ifjúsági énekkar még több magyar dalt énekelt friss elevenséggel. Péntek Mária IV. o. t. hazafis szavalata: „Harangok a Kárpátokban“ következett ezután. Majd a fiuk tornagyakorlatokat mutattak be. Deák László IV. o. t. a Magyarok temetnek c. költeményt adta elő. Meg- kapóak voltak az ifjúság hazafias szövegű dalai. Az öreg honvéd c. vegyes jelenetben Neumrth György tanító és Eltér Géza IV. o. t. szép alakítást nyújtottak. Eltér Géza azonkívül elszavalta tanítója, Plander Boldizsár által irt irredenta költeményt. Majd a jutalmak kiosztása következett. Végül Cseh István tanító a tantestület nevében meleg szavakat intézett a megjelent szülőkhöz és az ifjúsághoz. Az ünnepély a Himnusz hangjai mellett fejeződött be. A polgári leányiskola Hétfőn, Péter-Pál ünnepén a polgári leányiskola tartotta évzáró ünnepélyét, amely a „Magyar Hiszek- egy“-gyel vette kezdetét, mit az intézet vegyeskara Ketting tanár vezénylete mellett adott elő. Weisz Irma IV. o. t. „A második asszony" c. költeményt szavalta el mély érzéssel, mig Bojt Erzsébet IV. o. t. „Turáni álom“ c. hazafias költeményt adta elő. Török Mariska IV. o. t. ezután megköszönte a tanárok fáradozását és szép beszédben búcsúztatta az iskolásokat. Szakonyi Géza igazgató a vallásosság és erkölcs útjaira figyelmeztette az ifjúságot a szünidő alatt is. A kedves ünnepély a Szózat eléneklésével ért véget. A polgári fiúiskolában ugyancsak a Hiszekegygyei nyitották meg az ünnepséget. Schulek J. ill. o. t. Kárpáti: Üzenet Erdélyből c. hazafias költeményét szavalta el. Utána Németh Mihály igazgató a tantestület és az ifjúság nevében elbu- csuztatta a nyugalomba vonult Wali- gurszky Antal igazgatót, majd az ifjúsághoz és a szülőkhöz szólott. A vegyeskar énekszáma után Török Gyula III. o. t. Petőfi: Élet vagy halál c. költeményét szavalta el. Waligurszky Antal ny. igazgató meg- hatottan köszönte meg az őt ért elismerést és ünnepeltetést. Az évzáróünnepély Németh igazgató zárószavaival ért véget. Az ipariskola közel 800 növendéke hétfőn délután tartotta évadzárását, amelyre az Ipartestület teljes számú elöljárósága Bazsó József elnökkel az élén megjelent. A Himnusz eléneklése után Poredus Antal iskolaigazgató beszédében kiemelte az iskolaévben elért szép sikereket és jó előmenetelt. Majd kitartásra serkentette az iparos- tanonc ifjúságot. Bazsó József ipartestületi elnök beszédében hangsúlyozta, hogy az iskola, habár nincs rendes helyisége sem, mégis az ország legjobb teljesítményű intézete. Lovassy László tanonc ezután megköszönte a tantestület munkáját és ígéretet tett arra, hogy ez az iíiuság a hazafiasság utján fog tovahaladni. Az ünnepély a jutalmak kiosztás sával ért véget. FENSÉGEK Irta: Péchy-Horváth Rezső Bőséges, pompás, nehéz asztali borokkal súlyosbított ebéd után voltunk. Ilyenkor, a gyomor kötelesség- teljesítését elősegítendő, kényelmes karosszékekben húzódtunk meg, a tavaszi gyönyörűségben fürdő verandán, konyak, likőr, feketekávé és sárgakabátos holland szivarok élvezete mellett. — Elfajult, ájult életet élő nép vagyunk, akik minden hasznos cél nélkül, tespedve hevertetjük rengeteg energiánkat és engedjük, hogy sem tehetségükre és emberi fajisá- gunkra, sem értékeikre nézve közülünk ki nem váló elemek rajtunk, felettünk, rovásunkra uralkodjanak. Tiltakozó hangzavar kavargott fel barátunk szavaira. Az ember bő ebéd után, amikor a gyomor álmosságot ömlesztőén végzi munkáját, nem szívesen kap meg egy olyarí témát, ami az agy megerőltetésével kapcsolatos. De itt olyan furcsán, olyan nevetségesen hangzott ez á — szerintünk — könnyelmű állítás, hogy mindenki kötelességének érezte a cáfolás zsilipjeinek megnyitását. — Pedig nekem van igazam. Hiába tiltakoztok. Hibáink, bűneink apróak persze, vannak, minden népnek is vannak, de olyan szégyenteljes, pirulásra kényszerítők senkinek se, mint a magyarnak. Hallgassatok ide. Hát hogyan lehet az, hogy mi- nálunk még mindig túlnyomó az olyan embereknek a száma, akik egy-egy, származásánál' ekszkluziv magatartást tanúsító polgártársuk előtt szinte még embernek sem merik tekinteni magukat, hozzá hasonlónak pedig semmiesetre sem. Mi ez, ha nem a mi népünk élhetetlenségének, elfajultságának kiabáló bizonyítéka? A müveit ember szívesen adózik a rendesnél melegebb és kitüntetőbb tisztelettel annak az embertársának, aki valamely téren a haladás szolgálatában nem mindennapi egyéni munkát fejtett ki és érdemeket szerzett, de nem látom be, miért járjon ki ez a megkülönböztetett tisztelet azoknak, akiknek minden „érdeme“ az, hogy jól választották meg a kedves papájukat és sikerült beleszületniök egy olyan vagyon kellős közepébe, amely gondtalan és dologtalan megélhetést biztosit nekik mindhalálig. Ez privát szerencse, melynek igazságossága vagy igazságtalansága más lapra tartozik, de hogy az ilyen szerencsés halandót ráadásul még embertársai is szerencséltessék azzal, hogy szinte félistennek tekintsék: ez az, ami egyenesen felháborító. Semmi kivétel, semmi megkülönböztetés. Emberek vagyunk mindannyian, — és semmi egyebek. Szünetet tartott, felhajtott egy pohár konyakot, uj szivart vett ki a dobozból, aztán, mig szép kényelmesen szipkába helyezte a szivart, folytatta: —■ De nehogy valaki azzal találjon gyanúsítani, hogy régi világcsavargó létemre valahol valamiféle anarchista társaságba keveredtem, vagy amolyan titkos zöld kéz vagy fekete tőr bandába, amelyek engesztelhetetlen gyűlöletet és kíméletlen halált kiabálnak az arisztokratákra: elmesélek egy esetet, amelynek egyszer szemtanúja voltam. Ez mentesít engem minden ilyen gyanú alól, ami természetes is, hiszen különösebb okok nélkül csupán úgy gondolkodom én is ezekről a dolgokról, ahogy előítélettől, maradiságtól mentes nyugati embernek gondolkodnia kell. — Meghallgatjátok? Mindenki beleegyezett. — Hát jól figyeljetek ide. Svájcot jártam akkor is, mint legszívesebben mindig. Mert ennek a kicsi hegyi országnak a végtelenül bájos élete, a rendezett erkölcsi, politikai és anyagi viszonyai, példátlan tisztasága, kellemes és tisztességtudó népe, ideális közlekedése és őszinte, mert komoly demokráciája mindig a legellenállhatatlanabbul vonzott. És nemcsak a kedves régi városait vagy a modern kert és villarengetegeit bújtam mindig, hanem a természet szabad kincseit: a komor fenségü havasokat is. A közönséges turista azon az előttem meglehetősen érthetetlen vágyakozáson kívül, hogy valamennyi számottevő hegyóriást meg kell másznia a háromezer méter átlagában, talán más érzést alighanem nem is érez, amikor a fejét ráadja erre a hajmeresztő sportra. Én ellenben, valahányszor egy-egy hegyorom szédületéből nézdelődtem alá, mindig azt a megdöbbentő, könnyes csodálkozást éreztem a lelkem mélyén, amit az ember az ókori világ valami csodás épületremekének láttára vagy az óceán dörgő viharának szemlélése közben érez és ... — A történetet 1 — kiáltottunk. — Ott vagyok már. Hát jól figyeljetek. Egy alkalommal valahonnét valahova utaztam — hogy hova és miért, az igazán mellékes. Olten állomás perronján sétálgattam fel és alá, vártam a berni gyorsvonatot. A síneken a luzerni gyors állott. Egyszerre hangos szóváltás hallatszott, ami már magában is feltűnt nekem; hiszen jól tudom, hogy ezt a nagyon nyugodtvérii és nagyon tisztességtudó népet csak valami igen-igen szokatlan esemény hozhatja ki a sodrából. A következő pillanatban megjelent a luzerni gyorsvonat egyik elsőosztályu kocsijának ajtajában a pirossapkás szolgálattevő hivatalnok, I akit két ur és egy hölgy követett. Kiderült, hogy a két ur igen előkelő állami hivatalnok, akikkel egy kis baleset történt. Reggelizni mentek ki a pályaudvar vendéglőjébe és mialatt távol voltak üres szakaszuktól, uj utasok jöttek, akik a kocsit teljesen megtöltötték és persze az ő helyüket is elfoglalták. A kocsiba visszatérve, az ujonan - beszállottak nem hagyták el helyüket, mire a vita eldöntésére elhivatták a szolgálattevő hivatalnokot. Az utasok azonban sem szép szóra, sem fenyegetésre, sem könyörgésre nem enged!-, ték át a helyüket, azzal érvelve hogy azok a helyek belépésükkor üresek voltak és semmi jellel meg jelölve nem lévén, joggal hihettél azt, hogy gazdátlanok. A hajléktala nokká váltak viszont nem tudta egyetlen tanút is állítani, annak bi zonyitására, hogy azok a helye azelőtt az övék voltak. (Vége kot
