Zalai Közlöny, 1925. április-május (64. évfolyam, 73-143. szám)
1925-06-17 / 133. szám
ZALAI KÖZLÖNY 1825 június if. A Népszövetség azonban nem járult hozzá, csak olyan formában, hogy átmenetileg előleg jellegével bíró pótlékképpen utaltassák ki az emelés. A végleges hozzájárulást a Népszövetség attól tette függővé, hogy ez az emelés nem okoz deficitet az 1925/26. évi budgetben, vagy ne legyünk kénytelenek olyan adózást behozni, amely az amúgy is súlyos terheket még jobban fokozná. További feltétel, hogy a további létszámcsökkentés vitessék keresztül és az adminisztráció reformja után program állíttassák fel, miként lehet felesleges intézményeket lebontani, illetve egyeseket összevonni a takarékossági politika követelményeinek megfelelően. A tisztviselők létszámát 7750-e 1 fogjuk redukálni. Az adminisztráció reformjának keresztülvitele még újabb háromezer tisztviselői állás megszüntetését jelenti, azonban ennek keresztülvitele nem B-listákkal, illetve csak nagyon csekély mértékben fog ilyen listákkal történni, ellenben a tervünk az, hogy a megüresedett állásokat nem töltjük be. (Általános helyeslés.) Az idők folyamán olyan állapot következett be, hogy a felső fizetési fokozatokban igen nagy a tisztviselők létszáma. (Nagy zaj.) Ezt nem mi okoztuk, a mi föladatunk az, hogy megfelelő státusrendezéssel a normális állapotot állítsuk helyre. A fizetésemelés nem 15, hanem 32 százaléknak felel meg. A magyar kormány nem tartja befejezettnek törekvését a jogos igények kielégítésére, mert legalább 40 százalékos emelésre volna szükség. Ezt azonban csak fokozatosan lehet elérni. Ezek a kérdések szorosan összefüggnek azzal a problémával, amelyet a menekült tisztviselők beözönlése idézett elő. Ma 98 ezer nyugdíjasa van a magyar államnak, akiknek nagyrészét tulajdonképpen az utódállamoknak kellene fizetniök. Sajnos, a trianoni szerződés erre vonatkozóan nem tartalmaz semmi* féle rendelkezést. A mai napig nem voltunk képesek — kivéve Ausztriát, — az utódállamokkal megegyezést kötni, amely lehetővé tette volna ennek az igazságtalan tehernek igazságos elosztását. Ez a teher pénzben kifejezve körülbelül 45—48 millió aranykorona kiadási többletet jelent, olyan nagy teher, amely össz- büdzsénk költségeinek 10 százalékát teszi ki. A Népszövetség ebben a kérdésben nem hozott döntést, de az a tény, hogy oda fordultunk és uj tár- - gyalások lehetőségét teremtettük meg, magába véve már eredményt jelent. Áttérek ezután a beruházások kérdésére. Genfben rámutattam arra a lehetetlen helyzetre, hogy évi költségvetésünkben évi 12 millió aranykorona van beruházások céljaira előirányozva. Tekintettel arra, hogy a kormány a külföldi kölcsön összegét csak részben vette igénybe a deficit fedezésére, azt kértem, hogy a fel nem használt összegeket fokozatosan beruházásokra fordíthassuk. Azt hiszem, hogy a közgazdasági élet szempontjából ennek a kérdésnek döntő jelentősége van. A magyar kormány százmillió aranykorona beruházási kölcsönt tervezett. A Népszövetség hozzájárult ahhoz, hogy az 1925/26. költségvetési év első felében mutatkozott ösz- szes felesleget, 30 millió aranykorona összeget a népszövetségi kölcsönből beruházásokra fordíthassuk és ameny- nyiben decemberben a tényleges pénzügyi eredmény megengedi, a kölcsön további összegeit is felhasználhassuk erre a célra. Egyelőre tehát beruházási célokra rendelkezésre áll 70 millió aranykorona, amely decemberben a következő félévek feleslegéből fokozható. Azonkívül a költségvetésben amúgy is szerepel tizenkétmillió aranykorona, együtt tehát 82 millió aranykorona áll rendelkezésre beruházási célokra. A miniszterelnököt beszédének befejeztével a nemzetgyűlés jobboldala felállással, nagy tapssal és éljenzéssel üdvözölte. Az elnök ezután az ülést felfüggesztette. Szünet után folytatták a választójog részletes vitáját. Elsőnek Kéthly Anna szólal föl és indítványt nyújt be a nők korhatárának leszállítása érdekében. Szakács Andor a következő szónok, kéri a tanácskozóképesség megállapítását. Miután csak 30 képviselő van jelen, elnök öt percre felfüggeszti az ülést. A miniszterelnök a kormányzói tekintélyről Györki Imre és Szakács Andor felszólalásai után Hedry Lőrinc terjesztette be a mentelmi bizottság jelentését Peidl Gyula és társai Ügyében. Elnök napirendi indítványa után Várnai Dániel a Somogyi-Bacsó ügyben parlamenti bizottság kiküldésének napirendre tűzését kéri s ezzel a már megszokott napirendi vitát provokálja, melyhez Erődi-Harrach Tihamér és Rupert Rezső szólnak hozzá. Bethlen István gróf: Kéri a nemzetgyűlést, hogy Rupert indítványával szemben a genfi jelentését az indemnitás kapcsán tűzzék napirendre, ami néhány napon belül bekövetkezik. A parlamenti bizottság kiküldéséhez nem járul hozzá, mert bíróság elé tartozó ügyet nem lehet parlamenti bizottság utján elintézni. A hatáskör szétválasztása fontos alkotmányjogi biztosíték. Beniczky vallomása — folytatta a miniszterelnök — egyik részében perfid támadás a kormányzó ellen, másik részében tanúvallomás, mely semmi újat nem tartalmaz. Teljes egészében helyesli dr. Vass József helyettes miniszterelnöknek ezügyben távollétében tett nyilatkozatait. A magyar kormány el van szánva, hogy a legszigorúbb eszközökkel is megvédje a kormányzó tekintélyét. (A kormánypárt felállva és tapsolva tüntet a kormányzó mellett.) Ha azt akarjuk, hogy rend legyen, hogy a jogrendet, törvényeket tiszteletben tartsák, úgy elsősorban az őket alkotó nemzetgyűlésnek kell azokat tiszteletben tartani s a legfőbb tekintélyt megvédelmezni célzatos támadások ellen. Beniczky vallomása a miniszterelnök személyével is foglalkozik. Erre vonatkozólag az a megjegyzése, hogy abban az időben valóban 'történtek ellenforradalmi cselekvések, melyeket a közvélemény katonai különítményeknek tulajdonit. Andrássyval lent járt Bethlen akkoriban Siófokon, hogy a kormányzó figyelmét felhívja e körülményekre. Öt év múltán minden szóra nem emlékszik, de azt határozottan tudja, hogy a kormányzó semmi olyant nem mondott, miből következtetni lehetne, hogy ezeket a cselekményeket helybenhagyja, vagy azoknak indító okot adott volna, sőt a maga részéről a legszigorúbb megtorlást helyezte kilátásba, ha a katonai különítményekre vonatkozólag a vádak bebizonyulnak. A kormány garanciát vállal a nemzetgyűlés előtt, hogy amit mond, meg is fogják tenni és minden nyomot, mit tudomásukra hoznak, az utolsó pontig kivizsgálnak s minden hivatal pártatlanul fog a kérdésben eljárni. Beniczky egy éve hirdeti, hogy döntő titok birtokában van. Mégis hónapokig nem kért felmentést a titoktartás alól, akkor is a szocialisták kérték azt s a kormány azonnal kieszközölte a kormányzó hozzájárulását. Beniczky azonban csak arra az időpontra várt, mikor vallomása politikai zavarokat okozhasson. Most ha tud valaki az ügyről, jelentkezzék a bíróság előtt, mert akik hangoskodtak eddig, mint bünpalásto- lók fognak a bíróság elé kerülni, ha nem teszik meg a sokszor beígért felfedezéseket. Az ellenforradalom kérdéseit kár folyton hánytorgatniuk a forradalom bűnöseinek. Ez a nemzet él és élni fog még akkor is (itt a szociáldemokratákra mutat) ha az urak nem akarják. — 8 interpelláció felolvasása után az ülés este 8 órakor ért véget. CSALÁS Irta: Honty István (2) — Annyi baj legyen, — nevetett a lány. — Hoztam én, ha elfogadja. Ezzel a nagy bőröndre paskolt a tenyerével. — Csak segítsen ezt kinyitni. A bőröndből azután finom fehérkenyér, Ízletes csirkecombok s egy- pár vajaspogácsa került elő. A bőröndöt egy fehér kendővel lefödte a lány és kész volt a terített asztal. Éppen egy szalmazsák mellett, hát arra leültek mindaketten és elkezdtek falatozni. — Csatt Elemér vagyok, — szólalt meg a férfi. — Illik, hogy tudja kisasszony, kit lát vendégének. — Hartburg Helén... Elpirult és lopva nézett a nagy, dióbarna szemeivel Csatt Elemérré. Egy pár percre hallgattak. És körülnéztek a barakban. — Mennyi nép, sóhajtott a leány. — De mindeniknek van valakije. Az anya a fiával, a testvér a testvérrel, a rokon a rokonaival együtt menekült. Hiszen mind egy városból jönnek. Brassóból. — És maga? Maga nem, Csatt ur? — Én is. Én még tegnapelőtt a színházban voltam. A kereskedelmi tanácsos fiával, kiknél nevelő voltam. Ott ültünk és tapsoltunk a „Varázskeringő“-nek. A méltóságos asszony nevetgélt egy udvarlójával a páholy sarkában. A méltóságos kisasszony, a hosszú, sovány Blanka egy ügyvédjelölttel váltott szem- t^széd utján kérdést és feleletet. A gyerek nézte kimeredt szemekkel a kóristalányokat... — Hát maga ? Magáról is mondjon valamit, Csatt ur. — Én... én pedig élveztem a zenét, a régi ismerős énekszámokat. — Úgy?... S azután? — Azután egyszerre behallatszott az utcáról a riadó. Jött a rémhír: itt vannak a románok... Mi pedig, azaz hogy a méltóságosék eszeveszetten rohantak kifelé. A méltóságos asszony az udvarlójába kapaszkodott és jajgatva kiabált: — Az autó! Hol van az autónk? — Én pedig a páholyban állva végig énekeltem a közönséggel együtt a Himnuszt s akkor én is szaladtam haza. A ház már üres volt. Belegyömöszöltem a kézitáskámba, amim volt és mentem le az állomásra. A méltóságosékat már nem találtam ott. így hát magam maradtam és most magam vagyok itt is... Egyedül... magamban. — Egyedül, — sóhajtotta a lány. — Akárcsak én... A nagy szemeivel ránézett Csatt Elemérre. — Én egy rokonomnál voltam Brassóban. De azok ott maradtak... A szüleim itt haltak el Pesten. Ott azoknak a terhére úgyse akartam már lenni. Hát én is elmenekültem... A tömeg zaja már lecsendesedett. Az éjjeli fekvőhelyek mind el voltak foglalva. Egy-egy szalmazsákon ültek hárman is, kik együvé tartoztak. Nők, férfiak szorongva egymás meljett. Ok ketten, ahogy ott meghúzódtak, csak most vették észre, hogy nincs már több szabad hely. Csak az az egy szalmazsák, amit elfoglaltak ott a sarokban. Mellettük két öreg cseléd ruhástól végigdőlt már fáradtan a fekvőhelyen s egy gyerek nyügösködött mellettük szepegve: — Nagyapó, takarjon be a köd- mönével... Fázom... II. A lámpákat lecsavarták, csak egyet hagytak égve a barak közepén. Csend volt, akik nem aludtak, azok se igen szóltak egymáshoz, csak ültek hall-*“ gatva, nagyokat sóhajtozva. Mert bizony sóhajtozni volt itt elég oka mindenkinek. Ők ketten ott a barak legszélső sarkában halkan beszélgettek. Csatt Elemér a bőröndön ült, Helén pedig a szalmazsákra kuporodott és a jó meleg télikendőjébe burkolta magat. Hozzájuk már alig ért el a lámpa világossága s körülöttük hallatszott a fáradt emberek nyugtalan, lázas lihegése az első álom hatása alatt. Ezek most boldogok, mondta Csatt Elemér. Álmukban otthon vannak, honnan elűzte őket a sors. Otthon ... milyen szép szó is, mennyi boldogságot rejt magában . . . nekem sohase volt otthonom ... A leány felnézett rá és igaz szánalom csillogott a szemeiben. — Nem volt otthona? De hát miért nem ? Hiszen ha már elvégezte a tanulmányait... tanár is lehetne valahol. . . miért nevelősködik most Is ? . . . Miért jár mindig idegenben ? — Miért ? . . . Hát csak ez kell az otthonhoz, hogy valakinek jó fizetése, biztos állása legyen?. . Hát pénzzel meg lehet fizetni azt, aki az ember otthonát barátságossá, édessé teszi ? A keserű szavakra a leány elmosolyodott. — Édes Istenem, mondta vonta- tatottan, igaza van. De miért nem házasodott meg? Akkor meglenne az édes otthona, Csatt ur. A kérdésre kész volt a felelet. — Miért ? . . . Mert erre hiába is gondoltam. Én még nem beszéltem annyit egyszerre egy leánnyal, mint most, kisasszony. Hartburg Helénnek tetszett a felelet. A fehér arcán most már állandóan ott volt az az élénk pir, amely oly kívánatossá tette. A hangja azonban remegett, amikor megszólalt. — Ugyan? Ez szinte hihetetlen. És miért nem? Talán csak nem nőgyülölő? .. . Vagy csak a leányokat, a szegény leányokat gyűlöli, ugye? — A leányokat. . . igen... azaz hogy inkább félek tőlük . . . mert még nem ismerem őket, nem bírtam őket megismerni. — Ennek csak maga az oka, Csatt ur. Miért hanyagolta el őket, miért nem járt utánuk? — Mert féltem tőlük, mondta újra Csatt Elemér. Féltem, hogy csalatkozom bennük. (Vége köv.)
