Zala, 1953. június (9. évfolyam, 127-151. szám)
1953-06-14 / 138. szám
Gyors ütemben haladnak a moszkvai építkezések. Ez évben 36 uj í iskolát, 40 gyermekintézmény épületét, 15 kórházat, 800 ezer négyzet- { méter lakóterületet létesítenek Moszkvában. A Csajkovszkij-utca l6-^-20. ! szám alatt épülő uj ház emeletei egyik napról a másikra emelkednek. í A képen: Gurij Szedukov kőműves és Alekszandra Voronkova segéd- t munkásnő, fiatal sztahanovista — az uj Moszkva építői. ? .ft :<5 J 4 I« •*■»-♦1«A HID SZE MÁN 7/2 köreid költő verse Ha mégegyszer tecsap egy bomba a hidra, elszánt a mi népünk felépíti újra. És ha háromszor bombáznak minden nap, háromszor állnának mind a hidak. A parton egy öreg a homlokát törli derekát kihúzza s így kezd beszélni: •■Hej, ha erős hátam hídnak N lenne, oda feküdnék én a folyón keresztbe, hogy hős katonáink az ellenség felett hamarább vívják ki a végső győz ehrt' </“ E vágy láthatatlan, erős hidat képez, rajta vonulnak a népek a békéhez. És nincs olyan bomba és nincs áradat, mely elpusztítja est aZ erős hidat! Á szovjet nők a Nők Világkongresszusáról A szovjet* nők nagy érdeklődéssel kisérik a Nők Világkongresszusának munkáját!, Ny in a Afanaszjeva, a „Hős anya“ címmel kitüntetett ti?* gyermekes moszkvai anya a következőket mondotta a „TASzSz“ tudósítójának: — Tíz gyermek anyja vagyok. (V idősebb gyermekem már elvégezte tanulmányait, már a haza javára dolgoznak. Négy gyermekem tarul, a legkisebbik lányom pedig gyermekotthonba jár. Családom boldog, A róluk való gondoskodás nem akadályoz meg abban, hogy tevékenyen résztvegyek az ország politikai és társadalmi életében. Kerületünk választói immár másodszor küldenek képviselőjükként a moszkvai szovjetbe. — A szovjet nők szivük mélyéből gyűlölik a háborút. Biztos vagyok abban, hogy ha mi, anyák, az egész világon egyesítjük erőinket a béke- harcban, akkor nem lesz háború. Szeidniamedova az első azerbajdzsán! női pilóta. Jelenleg a szociális biztosítás minisztere.-—• Azerbajdzsánban sok tízezer orvos és pedagógus, közel ezer mérnök és más szakember, sokszáz tudományos női munkatárs van — mondja Szeidniamedova. — Az azerbajdzsán, nők szivük mélyéből üdvözlik a Kök Világkongresszusának részvevőit — mondotta befejezésül Szeidniamedova —• és sok sikert kívánnak nemes munkájukhoz, Erősödjék a béke világszerte! A lopott parázs Irta: N. KALMA Nagyon hideg van! Szél süvít a2 olasz falucska utcáin, hideg eső csurog az iskolába siető gyermekek, nyakába. Az iskolában sincs melegebb. As eső és a szél szabadon hatol be a tető és a falak repedésein. Alig nevezhetjük osztálynak ezt a nedves, sötét raktár- helyiségei, ahol azelőtt Castro tartotta a fát és szenet. Castro a falu leggazdagabb embere, kereskedő. Az iskolát két évvel ezelőtt elvitte a megáradt folyó. Beppo Al- di ekkor még egészen kisfiú volt, nem járt iskolába. • Beppó apját sok más partizánnal együtt megölték a fasiszták- Édes- anyja megfázott az árvíz tavaszán és már féléve köhög, ki se ptd mozdulni a szobából. Beppó kérdezgeti: — Anyuka, nincs szükséged valamire? — Semmire kisfiam. Megvan mindenem. — De Beppó tudja, hogy édesanyja, nem mond igazat■ 1 ‘Hiszen semmijük sincs. Tudja azt is, hogy több húst és zsíros- ételt kellene ennie, száraz, meleg házban laknia, melegen betakaróznia, dekát honnan teremtsék elő mindezt? így is sok már az adósságuk Castrolnál. Mindenki fél ettől a, gonoszhépü, fekete embertől. Még signor Belli, a tanító is fél tőle, ínért ö is tartozik neki. Ezért ad Marsilionah, a kereskedő fiának mindig jó osztályzatot, kin még hidegebb van ez iskolában, mint máskor. Vagy talán csak Beppó- nak tűnik így? Marsitíó bezzeg nem fázik. Ö és a többi jómódú gyerek kerek melegítőt hoztak otthonról, azt tartják a lábuk alatt. A. melegítő vasból van, izzó parázzsal tele. Beppó is hozott melegítőt, de üresen áll a pad alatt és a hideg vastól még jobban fázik a lába. De jó lenne, ha volna benne parázs... És milyen jó lenne tgy ilyen melegítő az édesanyjának. Talán végetvefne annak a rettenetes köhögésnek. ■. Ezen gondolkozott Beppó és észre sem vette, hogy Marsilió grimaszokat vág. Az ói\i végén megszólal a csengő. A fiuk kirohannak az osztály bél, játszanak, futkároznák aß udvaron. Beppó óvatosam, körülnéz. Egyedül maradt, A tanító is kiment az osztályból. Melegítőjét lábával ügyesen odatolja Morsilióéhoz. Gyormn letérdel, kinyitja, nem, bánja, hogy összeég égi ujjait a vas. Jaj, mennyi izzó, aranyló parázs, s amint átrakja, máris átheviti a melegítő falát! — Hát te, meg mit csinálsz itt? Te tolvaj! — hangzik fel mögötte Marsilió kárörvendő hangoskodása. — Nézzétek csak, mit csinál ez a jómadár! Beppó felemelkedik, Arca kipirult, mintha az izzó szén perzselte volna meg. — Signor Belli, tolvajt fogtunk — kiáltja Marsi- Hó, -— Meg,.akar lopni. Megbünteti, vagy szóljak az apámnak? ■— Nem, nem, üe nyugtalanítsuk Signor Casfrot, — siet a vá. lasszal a tanító majd megbüntetem én ezt a fickót, hogy meg- emtegefi.,. Azzal elővett egy papírlapot és nagy betűkkel ráírta: „Tolvaj". A felírást Beppó mellére tűzte. — Csak menjen végig a falun ezzel a felirattal—-hadonászik Marsilió.— Hadd lássa mindenki, milyen fia van Aldinak, a nagy hősnek... Az utolsó szavakat gúnyosan hangsúlyozta. Beppó ez osztály közepén ül. Aki csak bejön, rögtön észreveszi a mellére tűzött feliratot. A felirat csontig égeti huséft, szydM,..nent, Mer nézni sem a . melegítő felé. Vájjon benne- hagyták-e a szőrét? Signo-r Belli, a tanító is sokallja, amit Beppóval tesznek, de nem mer végelvetni a komédiának, hiszen Marsilió Castro fia... Csak korábban fejezi be az órát és hazaküldi a gyerekeket, Beppó csak ül tovább az osztály közepén. — Mire, vársz? — szól a tanító. — Mondtam, hogy hazamehetsz! Félsz, hogy meglátnak a faluban? No, ne félj, esik az eső, senkivel nem fogsz találkozni. — Nem félek, — felel BeppÖ halkan, — Csak.., szeretném elvinni a melegítőt. A tanító meghökkent— El akarod vinni a meleg Hőt a lopott parázzsal? — kérdi. — Az anyámnak, signor, — bólint Beppó. — Nagyon köhög szegény. .. És olyan hideg van nálunk... Venni nem tudunk, mert signor Costrő... A tanítónak eszébe jut, hogy ö is tartozik üz uzsorásnak. És megbüntette ezt a gyereket. Az Mrca olyan piros, mintha a parázs égetné. Határozott mozdulattal letépi a fiú melléről a feliratot és odaadja Beppónak a melegítőt: — Szaladj gyorsan fiam, még meleg! EZ JIM! Irta: IRENA POLL Rozoga gépkocsim a minnesotaij országút kellős közepén mondta fel ( a szolgálatot. Egyszerűen megállt, s nem és nem ment tovább. Bementem i bát a legközelebbi farmra, hogy segítséget kérjek. Mig a kocsit kijavították. elbeszélgettem a farm tulajdonosával. A rozoga viskóban egy öreg há zaspár lakott. Szótlan, fáradt, élettől meggyötört emberek voltak. Csak amikor kisfiámról kezdtem beszélni nekik, akkor indult meg a szó a szá. riz kis öregasszony ajkán. — Hány éves a gyermek? — kér <3ezte az asszony. — Novemberben lesz 14. — Hamarosan elég nagy lesz ab hoz, hogy elpusztítsák — mondta minden hangsúly nélkül. Szemében a melegség legcsekélyc-bb árnyalata sem mutatkozott. Nekem mégis úgy tűnt, mintha szánalommal és részvéttel -nézne rám. A szavak, s ez a tekintet félelmet keltett bennem. Mintha jéghideg lehellete a fiamat érte volna. — Nekem is van fiam ... — mondta halkan az öregasszony. Körülnéztem. A szobában — ahol az öregek éltek — valóban minden a fiúról beszélt. Minden. Kezdve az egyszerű kis jitékmackón, mely az ódivatu ebédlő. | szekrényen a vaksi tükör mellett ült , és befejezve a fal mellé állított kerékpáron — minden, minden róla \ beszélt. A falon gyermekrajzok függtek. Az egyik egy bojtossapkás fiúcskát ábrázolt, aki szánján lefelé száguldott a domboldalon, egy másik képen őszirózsák szomorkodtak. A sarokban baseball ütő és egy boxkesztyü, egy futballabda - hevert. Mellettük egy törött háromkerekű kerékpár. E szomorú muzeum kincsei borzongást keltettek bennem. Az asszony családi fényképalbumot vett elő és sovány, száraz ujjaival fásultan lapozgatott benne. — Ez Jim — mondta fáradt, színtelen hangon és kezembe adta egy egészséges, 40 év körüli asszony fényképét, karján kisgyermekkel. De a büszkén mosolygó arcon és a velem szembenülő öregasszony megviselt arcán egyetlen közös vonást sem találtam. — Mikor megszületett, én 42 éves voltam. A férjem 50. Már nem is reméltük, hogy gyermekünk lesz. Úgy jött, mint valami csoda. A kis Jim számtalan fényképe következett. Az egyiken négykézláb mászkált, a másikon amint első bizonytalan lépéseit teszi. A fényképek mind mind arról a büszkeségről, arról az örömről beszéltek, amelyet az a gyermek hozott a ház falai közé. Az anya tovább lapozott az albumban. — Ez is Jim — mondta, s újabb fényképet mutatott. Középiskolás, serdülő ifjút ábrá- zolt a kép. Szép okos arc, vidám mosoly, tágranyilt szem, nyílt, értelmes tekintet, mely lelkes csodálattal szemléli a világot. — A legjobb tanuló volt — folytatta az anya —. Az egész iskolában ő volt a legjobb tanuló. Azután újabb fénykép következett: > Jim a traktoron, Jim egy kecskével, Jim a rozsföldön... Vagy száz fénykép és mind a Jim iránti szülői rajongásról regélt. Az anya újra lapozott. Kérges, száraz -ujjai megremegtek a papírlapon. — Ez Jim — szólalt meg újra és mélyen sóhajtott. Látni lehetett, hogy ez a fénykép a legdrágább kincsük. Az albumlap közepén nagy fénykép: Jim az egyetemi hallgatók egyenruhájában, Jim a mezőgazdasági intézet végzett hallgatója. ...És közben a feltartóztathatatlan szavak árja csak úgy ömlött az öregasszony ajkáról. Talán nem is nekem beszélt. Talán csak saját magának. — Gyakorlómunkára utazott. . . Sokféle módon próbálkozott nagyobb termést kihozni a földön. Tudta azt is, hogyan keli a búzát megvédeni a rozsdától, az almafát a- tetvektől. Mindenhez értett. Amikor a traktoron járt a mezőn, mindig az ablakból figyeltem. Néztem, hogyan dől, gozik a napsugaras mezőn és énekel... Dehát... Az öregasszony elhallgatott, majd kisvártatva újra kezdte: — Mindig újabb és újabb terveket szőtt. Már az idős farmerek is állandóan tőle kértek tanácsot. Gyönyörű állatokat nevelt. A nyári mezőgazdasági vásáron dijat is nyert velük. Ez egy évvel a háború kitörése előtt történt. Jim segített a többi farmernek is, mert nagyon szerette a földet. Azt mondta, hogy ő mindenbe szerelmes, ami él. ,. — Mikor 1945 ben leszerelt, nagy nagy ünnep volt az nekünk. Mindannyian nagyon boldogok voltunk, hogy Jim egészségesen tért vissza a háborúból. Újra segíthetett a farmereknek, újra dolgozhatott a jobb életért. .. Ezek voltak életünk legboldogabb napjai... — Hazajött? — kérdeztem. — Igen, hazajött. De azután újra behívták — válaszolt az asszony sóhajtva. — Tartalékba Amint Koreában megkezdődött a háború, odaküldtek. Pilóta lett. ... Pedig nem akart menni. Hallani sem akart a háborúról. Azt mondta, nem akar bombákat dobni a békés parasztházikókra. „Teljesen értelmetlen ez a háború — mondta mindig —. Azok az emberek senkit sem bántottak, senkinek sem ártottak,.." Az asszony mélabusan a távolba tekintett. Emlékszem elutazása napjára — folytatta" az anya —. Előtte való este felszántotta az egész földet, se gitséget is fogadott, aki bevetette. Itt állt akkor a küszöbön ä nyitott ajtó előtt... Tavasz volt. Friss illat-H körülöttünk. A frissen szántott föld tavasszal különösen jószagu, — „Én nem vagyok gyilkos- •— mondta Jim —. Nem akarok gyil. kölni!“ És újra meg újra ismételte ezeket a szavakat. „Ez a háború tel- •sen értelmetlen, céltalan. Én nem akarok ölni. Ha építeni vagy szántani . küldenének, szívesen mennék. De gyilkolni — nem akarok! Én. nem vagyok gyilkos!..." Mégis több mint két esztendeig kinn volt Koreában.., E szavak után nyomasztó eiőérzet járta át a szivemet. Az asszony pedig csak ismételte a szavakat. ... A hálószoba ajtaja váratlanul kinyílt,. a küszöbön zilált külsejű ember jelent meg, réveteg, üres tekintettel, nyitott szájjal. Talán még fiatal volt, de a téboly eltorzította az arcát. Zavaros nézésében nem volt semmi emberi. Megborzadtam, láttam és dermedten meredtem rá. ■ Az asszony lassan becsukta a fényképalbumot, féltőén tette a polcra és csedesen így szólt: — Ez — Jim. BÉKÉT AKARUNK!
