Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)
Szeptember közepén már erősen közelgett az ősz, beértek a termények, s amit csak lehetett, betakarítottuk télire a lovainknak. Egy ilyen őszi délutánon Kovács Jenő szakaszvezető jelentette távbeszélőn, hogy az elhagyott, előző vetőállásaink közelében egy német szakasz három-négy fogattal szedi a krumplinkat, a kukoricát meg a tököt, és a házak környékén a fa-, pléh-, cserép-, tégla, üveg- és egyéb anyagot, és parancsnokukban felismerte azt az Oberfeldwebelt,801 aki az abrakszállítmányunkat megdézsmálta. Mondtam neki, figyeljék őket tovább, hadd rakodjanak meg, de a voronyezsi útra vezető útjukat állják el, én rögtön intézkedem, mi meg innen felől a meggybokros domboldalon kerítjük be, és a rakományuk elvitelében mindenképpen megakadályozzuk őket. A szomszéd századokból egy-egy tisztes vezetése mellett kértem egy géppuskás, egy golyószórós rajt, de azonnalra, a mi figyelőnkbe. Közben a saját tiszteseim és bakáim közül kiválogattam a legértelmesebbeket, s mikor a segítség megérkezett, röviden megbeszéltem a „bekerítő hadműveletem” tervét, és meghagytam a géppuskás és golyószórós tiszteseknek, hogy amikor én odamegyek a németek parancsnokához, mielőtt elindulhatnának a rakománnyal, felszólításom nyoma- tékául adjanak le néhány rövid sorozatot. Úgy is lett. Addigra már megfogalmaztam magamban a német mondanivalómat, aminek a lényege az volt, hogy embereim felismerték őt, aki Usztye mellett elraboltatta egy kocsi zabunkat. Most háromszorosan visszaadjuk a kölcsönt; innen ugyan el nem visznek egy krumplit se. Egy pisztolylövéssel jelt adtam a riasztólövésekre. Lássa Oberfeldwebel úr, hogy komolyan mondom, amit kérek. Szépen rakjanak le mindent, a fegyvereiket dobják le, majd azt tegyék fel az üres kocsijaikra, a lovaikat pedig kantárszáron fogva gyalog vezessék a voronyezsi országútra, és térjenek haza; közben elgondolkozhatnak a magyar-német fegyverbarátságról. Persze az Oberfeldwebel nagy hangon tiltakozott, hogy nem ők voltak a rablók, de mondtam, hogy aki ezt nekem jelentette, annak jobban hiszek, s nyomatékül most eléje a földbe lőttem. Amire a golyószórósok is leadtak feléje egy sorozatot, s mondtam, hogy lássa be, itt nincs többé vita, ha le nem rakodnak, de gyorsan, és el nem pucolnak innen, akkor ezen a helyen valamennyiüket el is temetjük, hogy hírmondójuk se marad! Erre végre parancsot adott a nyolc-tíz emberének, s úgy tettek, ahogy parancsoltam. Mikor már a puskáik is a kocsin voltak, még hozzátettem, hogy így üresen már indulhatnak haza, de a mögöttük rejtőző embereim egész az országúiig figyelemmel kísérik őket, és ha csak egy lövést is megkísérelnek, „kaputtra" lőjük őket. Erre nem került sor, de a büszke germánok ezúttal lehajtott fejjel, tehetetlen dühvei és kartofel802 nélkül tértek rá az országútra. Kovács Jenőék elégtételt kaptak. Egy darabig még szemmel tartották a távozókat, mi meg megvártuk, amíg Jenő üres kocsijai meg nem érkeztek, hogy elvigyék az „elégtétel-szajrét". Aztán 801 Német főtörzsőrmester. 802 Burgonya. 387
