Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

időzítve az ellentámadás, hogy a szovjeteket a Donig visszavessük, amiben állítólag a 17-esek I—II. zászlóalja, nehézfegyveresei is - ha a német ígéretnek hinni lehet - segítségünkre lesznek.

Aztán augusztus 11-én a legnevezetesebb napunkra ébresztettek bennünket a tegnapinál is korábban körletünkre szórt tüzérségi és aknavető, rohamot előkészítő pergőtüzek. Ekkor tapasztaltuk meg először az úgynevezett „Sztálin-orgoná- kat", melyek egyszerre 36 lövedéket zúdítottak egy-egy kiszemelt helyre, melyeknek együttes robaja minden eddiginél nagyobb repesz-, de főleg erkölcsi hatással demoralizálta legénységünket. Aztán az a túlerő, amellyel rárontottak a már harmadnapja ásott, vizenyős „cilinder-lyukaikban" senyvedő és kiéhezett szovjet gyalogosok a cigarettapapír vékonyságú védővonal megfélemlített magyarjaira, megtette a hatását. A még megmaradt gyalogosaink, legtöbbje sebesülten, vagy csak holtfáradtan, csupán az életösztönüktől vezérelve, feletteseiket és saját fejüket is vesztve, elkezdtek visszavonulni, hátrább keresve menedéket. Közvetlen utánuk özönlöttek a ruszkik, északról és délről is bekerítve falunk egész szélességét. Ezt már szabad szemmel is láthattuk a figyelőhelyünkről. Lőni, tüzelni már nem lehetett annak veszélye nélkül, hogy a sajátjainkat is érheti az aknatűz. Elhatároztam, hogy megfogyatkozott törzsemmel mi is visszavonulunk egyelőre a vetőállásokig, ahol esetleg a domb védelmében visszavághatunk, ha ott összefoghatjuk a visszavonuló puskásainkat. De amikor legényemmel, Streerrel és Puhával a vetőállásba érkeztünk, ott már senkit se találtunk, se oroszt, se magyart, de azt láttam, hogy körülbelül 150 méterrel feljebb a Molnár szaki775 (ha jól emlékszem a nevére) és néhány embere éppen a patak fahídján át hátrafelé tartanak. És hiába integetek feléjük, hogy vissza, csak azt kiabálták a zajban vissza, hogy „a ruszkik már a mi házainkban és bunkereinkben vannak", ők mennek a magyar puskások után, akik a krumpliföldön szivárognak hátra.

Egy darabig értetlenül álltunk a vezérvető, mármint a régi, átlőtt vezérvető gödrében, és tanakodtunk, hogy mitévők lehetünk ebben a helyzetben, de embereim mindegyikének más volt a véleménye, hát nekem kellett dönteni. Az a gondolatom támadt, hogy: „Kettesével kétfelé! Piszker és Puha menjenek a többiek után, derítsék föl, hogy mi van Kovács Jenőékkel, a konyhánkkal és a lovainkkal, én pedig Streerrel megpróbálom felvenni a kapcsolatot a futóárkokon keresztül Babinszkyékkal."

Ők ketten mentek hátra, mi ketten előre a Don felé. Micsoda fura helyzet! De a Babinszkyék felé vezető első futóárok a patak Don felé eső túlsó oldalán, a vízfolyás irányában lejjebb van, s ha oda akarunk eljutni, szembe kell menni! Leereszkedtünk hát a patak partján, de alig tettünk pár lépést ott, a fejünk kilátszhatott még, de legalább a sisakunk (mert most már két-három napja állandóan azt kellett parancs szerint is mindenkinek hordani), orosz kiáltásokat hallottunk

775 Molnár szakaszvezető személyéről és beosztásáról nem rendelkezünk pontosabb adatokkal.

368