Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

ságot parancsra hátra kellett küldenünk a faluból, állataik egy részével együtt - [az oroszok] foszforos gyújtólövedékeikkel az összes zsuppos és nádas épületeinket könnyen felgyújtották a fejünk felett. A tüzeket oltani nem tudtuk, mert az oltókat tűz alá vették. Nekünk hasonló töltényeink nem voltak, s az ilyen gyújtogatásokat viszonozni nem tudtuk. Hiába jelentettük, hogy ily gyújtótöltényekre nekünk is szükségünk lenne, hogy a túlsó part mentén húzódó Kosztyenszkije Viszelki házait és majorságait, melyekben nyilván sokan tartózkodhattak, viszonzásul kifüstölhessük. Igaz, hogy egy alkalommal négy Stuka mélyrepüléssel ezt a települést végigbombázta délről észak felé, de a károkat hamar helyreállították, és csak a 9/4. tüzérütegünk tudta őket ebben zavarni.

Még július derekán két kellemetlen felső parancsot is végre kellett hajtanom a szomszédos 47/11. zászlóalj egyik puskásszázadával együtt. Körülbelül 10-20-40 kilométerre is hátra kellett telepíteni a maradék lakosságot, mert - ha nálunk ezt nem is észleltük - szomszédjainknál állítólag a parti lakosság összejátszott a túl- parti szovjet alakulatokkal. Ez persze sírás-rívással is járt az asszonyok és a gyerekek részéről, mert a parancs szerint családonként csupán egy-egy tehenet vagy kecskét hajthattak hátra, és csak annyi holmit vihettek volna magukkal, amennyit kézben el tudtak cipelni. Én azonban a sztarosztával megbeszélve rábíztam, hogy ő döntse el, melyik családnak mennyi állatot hagyjak meg, és meghagytam az egyik tizedesemnek (mintha Takács750 lett volna), hogy ahol egy gyereknél több van, ott két tehenet vagy egy tehenet és egy kecskét, vagy két birkát is elhajthat a család. Az csak később derült ki, hogy tizedesem nálam is nagylelkűbb volt, mert szemezett [azzal] az asszonnyal, aki aztán később hetenként egyszer vissza-visz- szajárt állásunkba, és hálából túrót, tejet, tejfölt és köpült sajtot is hozott a tizedes úrnak, aki néha nekem is juttatott az adományból, mert elnéztem, hogy egy darabig vissza is kísérte azt a víg özvegyet. S hasonlóképpen járt Kovács Jenő szakaszvezető is, aki viszont a kolhozistálló körül fogta ki magának az egyetlen igazán szép kolhozlányt, és fiatalabb testvéreit is védőszárnyai alá vette.

A másik ezzel kapcsolatos parancs pedig az volt, hogy személyesen ellenőrizzem, hogy a faluban található rádiókat gyűjtsük be. Ez lett az az akció, amelynek végrehajtása során talán életem legnagyobb kudarcát vallottam, és legmélyebb szégyenét éreztem - máig is.

A kitelepítési határidő lejárta előtti éjjeleken és nappalokon egy-egy tisztes vezetésével házról-házra megfigyeltettem, hogy hallatszik-e valahonnan ki rádiószó. Egyik estefelé az egyik ilyen háromfős megfigyelő csoportból a vezető tisztes hírvivőt küldött hozzám, hogy az egyik nagyobb parasztházból rádiózene szól, mely mellett néha beszéd és nótaszó is kihallatszik. Mivel eddig még egyetlen rádiót se tudtunk produkálni, magam mellé vettem Piszker legényemet és Magos

750 Takács István tizedes, 47. gyalogezred.

350