Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

„csinn-bumm-tűz", melynek első gránátjai - selejtesek lévén - nem robbantak fel, de röppályájuk is, becsapódásuk is látható volt. Ez felbátorított engem; felmásztam a horhos jobb partjára megfigyelni, hogy honnan jön az „áldás". Távcsővel meg is állapítottam. A vezérvetőt a figyelőhelyem mögött, a horhosban állíttattam, a csövet közvetlen irányítással a felfedezett erdőszéli cél felé fordítottam, és parancsot adtam, hogy a vezérvető és a másik is, amazzal párhuzamosan, egyes töltettel adjon le oda egy hármas sorozatot. Azzal visszakapaszkodtam a Puha Tóni által közben lépcsővel is ellátott „sikállós gödör" oldalán az akácfabokorral is álcázott, illetve fedett partra, hogy megfigyelhessem a sorozattűzünk hatását. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert a szovjet tüzérek következő lövése már nem fulladt be, hanem előttünk pár méterre úgy csapódott be, hogy a partot is ránk borította. A földtömeggel együtt hanyatt beleestünk a horhos-útba, a sorozatot éppen már megkezdett két vetőnk közé, így azt nem tudták folytatni. Az esetnek szemtanúja volt egy tüzér alezredes726 és egy-két, vele volt tüzér is, akik a mi rajunk embereivel közösen, gyalogsági ásókkal és kézzel is próbáltak bennünket eltemetett helyzetünkből kiszabadítani, és ez lassan sikerült is. Az volt ugyanis a szerencsénk, hogy először az akácfabokrok borultak ránk, s csak azokra az agyagos, darabos földtömegek. Bár mi onnan ki nem láttunk, szemünk-szánk tele volt földdel, arcunkat a bokrok ágai és tüskéi össze-vissza vérezték, de viszont kinyúló ágaik közt a levegőnk utánpótlását biztosították, és segítségkérő hangunkat is nyilván közvetítették a kívül szorgoskodóknak. Ám mi - úgy emlékszem, hogy a kapott légnyomástól, vagy a sokktól - nem észleltük eleinte az értünk folyó, sürgősen végzett földmunkát, mert - s erre örökké szó szerint fogok emlékezni - Puha Tóni figyelőtisztesem és e helyzetben sorstársam prüszkölve ugyan, de jól érthetően odaszólt hozzám (hisz testünk egymást érte) halkan: „Na, zászlós úr, most alighanem bevonulunk Péter bácsihoz...!" Erre az akasztófahumorra ezúttal nem volt kedvem nevetni, de eszembe jutott a „léleklátó'' Kele mondása: „Maga megússza a háborút, még a föld alól is előbújik!'' Mondtam is Tómnak: „Szedjük össze erőnket, és próbáljuk meg egy hórukkal egyszerre nekifeszíteni vállainkat ennek a földtömegnek!" Aztán vezényeltem is: „Egy, kettő, három!" S nekifeszülve, a földet ugyan nem tudtuk magunkról eltávolítani, de a legvastagabb ágat, melynek vége kilóghatott, a vezényszavammal együtt mozogni láthatták, illetve hallhatták, mert aztán már mi is meghallottunk egy ismeretlen, de erélyes parancshangot: „Élnek, gyorsabban ássatok, kaparjatok!" Ez minket is megnyugtatott, szabadítóinkat is megsürgette, és már nem sokáig tartott, hogy kihúztak bennünket; még a távcsövem és a teo- dolitom is előkerült.

Akkor tudtuk meg, hogy sokat köszönhetünk az ismeretlen tüzér alezredesnek, aki a munkát irányította. Szédelgő állapotunkban mormoltunk valami kö726 Lehetséges, hogy Veress Zoltán alezredes, a 24/11. fogatolt közepes tarackos tüzérosztály parancsnoka.

337