Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

maradásának" -, ám magam is tudtam, hogy ez hiú ábránd és önvigasz csupán. De amikor arról akartam szólni, hogy amikor e távoli föld befogadja kihűlt testét, otthon még a szülei és a bátyja nem is sejthetik, hogy Vince nincs többé, elakadt a hangom, s csak Gyula Diáknak715 „A boldog szunnyadókhoz" című verséből [...] tudtam nagy nehezen idézni azt a részt, hogy „ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely" (itt és majd otthon) érted pereg.... Itt már pergett is a köny- nyem, és egy „Nyugodj békében!" sablonos kifejezéssel hátraléptem. Intettem az egészségügyi katonáknak, s ők pillanatok alatt leeresztették a koporsót; hantot és mezei virágokat szórtunk rá. A pappal együtt még elmormoltunk egy-két imát, azért is, „aki közülünk legközelebb követi majd őt". Mikor a nyírfából faragott fejfáját is leszúrták, intettem a kocsisnak az udvarra, s miután szalutálva, de szó nélkül búcsút intettem az ottmaradóknak, hogy mielőbb „el innen, erről a szomorú helyről", felugráltunk a kocsira és már indulóban is voltunk, mikor Koronczay zászlós, az új századparancsnok utánam szólt, hogy várjak, valamit még át kell nekem adnia az irodából. Azt hittem, valami futárposta vagy parancs lesz, de nem; ő vállra vetve hozta oda egyik vállán Vince bilgeri csizmáját, a másikon vállszíjas térképtáskáját, és emlékeztetett az oreli pályaudvaron elhangzott végrendeletre és a „jogos örökségemre", melyről én már el is feledkeztem. De azért most eszembe jutott, hogy Vince milyen komolyan vette azt. Pista is komolyra vette azt, hogy neki a végakaratot végre is kell hajtania. Úgy gondolta, hogy az előkészített örökséget majd az irodájában az ebéd után, melyre ott akart bennünket tartani, fogja átadni. De ha ennyire sietünk, hát nem tartóztat bennünket; de még jó, hogy észrevette váratlan távozási szándékunkat. Átvettem hát szomorú örökségemet, s elhajtottunk „haza", a nyizsnaja oszernajai harcálláspontunkra. [...]

A következő néhány nap - talán egy hét is lehetett - már ott is valóságos nyár volt; a vonalban alaposan megizzadtunk a meleg posztó katonai tábori ruhában. Még szerencse, hogy egy kis forrás is volt a hátunk mögötti erdőben, mely - a sok esőzés után - elég bőven adta a vizet; a kis érből már-már patak lett. A fiúk által [Nyizsnaja] Oszernajából - egy elhagyott nagyobb házból - „organizált" pléh fürdőkádban állandóan tartottak vizet. A nap már jól fel is melegítette minden dél felé, és ilyenkor én is meg-megfürödtem benne, aztán a vizet utána pótolták a katonáim, onnan hordták vödreikben a lovainknak is az ivóvizét, magunknak is a mosdó és mosogató, valamint a ruhamosó és lábvizeket. Ebből a helyzetből június második hetében származott a nagy letolás. Váratlanul lepett meg bennün715 Somogyváry Gyula, vitéz (Füles, 1895. április 21. - Budapest közelében, 1953. február 12.) író, rádióigazgató. 1920-tól a Magyar Távirati Iroda osztályvezetője, 1928-tól pedig a Magyar Telefonhírmondó és Rádió irodalmi igazgatója volt. 1935-től kormánypárti országgyűlési képviselő. Az 1920-as évek elején Gyula diák néven verseket, történelmi és világháborús regényeket, színműveket írt, némi németellenes éllel. 1944. március 21-én a németek letartóztatták. A mauthauseni lágerből 1945 májusában tért vissza. 1950 novemberében internálták, s a kistarcsai táborból a fővárosba való szállítása közben meghalt.

331