Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 34. Somogyi Lajos tizedes (17. gyalogezred II. zászlóalj, géppuskás század) visszaemlékezése, 1942-1943

Azt hiszem, már február hónapban jártunk, és visszaemlékezésem szerint egy kis helységnél egy százados próbált bennünket egybegyüjteni, mondván, hogy így jobban meg tudjuk egymást védeni mindentől. Nem tudom, hogy hányán lehettünk, de úgy ránézésemből egy század létszámot kitett az összegyűjtött társaság. Az éjszakát a tüzek mellett együtt töltöttük. Reggel a faluban élelem után néztünk. Találtunk is egy kis savanyított káposztát, répát, és egy kevés krumplit. A további fő táplálék továbbra is a lóhús maradt. Ha kenyérzsákunk és gázálarctokunk tartalma a lóhúsból fogyott, úgy egy-egy döglött lovat megkopasztottunk a húsáért. Ez volt a biztosíték az éhhalállal szemben. Erre nagy gondot fordítottunk. Közben olyan is volt, hogy sikerült a sötétség leple alatt egy-egy német szánt megszabadítani a rakományától, melyeken csak élelem volt. És így váltakozva, hol ettünk, hol koplaltunk, de az éhhaláltól megmenekültünk. Ha már nagyon éhesek voltunk, akkor már az életünk árán is mindenre el voltunk szánva az élelemszerzésnél. Az elkeseredés néha-néha oly magas fokra emelkedett nálunk, mikor már láttuk, és életünk árán is éreztették velünk a németek, hogy ők nagyobb ellenségünk, mint a ruszkik és a nagy hideg. Ezután már, ha egy épületből kiszórtak bennünket, mi meg rájuk gyújtottuk a házat és elpucoltunk. Menekülésünk közben mind több és több megfagyott, elhullott bajtársra találtunk, akiket még a hófúvás be nem temetett.

Szerencsénkre az idő is valamit enyhült. Emlékezetem szerint ez már február [közepe] lehetett. Már nappal nem fagyott, csak éjszaka. Az idő enyhülésével a lódögök is kezdtek bűzleni az emberi hullákkal együtt. Már annak a kis városnak a nevére nem emlékszem, ahol egy elhagyott és félig kirabolt élelmiszer-raktárra akadtunk, és itt még nekünk is lehetőségünk volt az élelmiszer különböző választékaiból megpakolni magunkat, ahogy csak tudtuk, teherbírásunk képességének teljes erejéig. A létszámunk hol fogyott, hol szaporodott, attól függött, a menekülési hullám, hogyan hozta és vitte az embereket. Ahogy visszagondolok és visszaemlékezek, ez a város Obojan lehetett.

Mondhatom, a falvakban maradt civil lakosság hozzánk magyarokhoz elég szolidáris volt. így már néha-néha lehetőségünk adódott egy kis tisztálkodásra is, hisz már olyan koszosak, mocskosak, tetvesek voltunk, hogy csoda, hogy valami fertőző betegség ki nem ütött közöttünk. Most már mind nagyobb gondot tudtunk fordítani a tisztálkodásra, a tetvektől való megszabadulásra. Az erdős, bokros és kis helységek körül mind gyakoribbá váltak a partizántámadások. Mondhatom, minket nem bántottak, csak a németeket nyírták, ahol csak érték. Itt már a német katonák is észrevették, a szemfülesebbek, hogy minket, magyarokat a partizánok nem nagyon bántanak, és ők is magyar ruhába öltözve mentették a bőrüket, ahogy tudták.

Majd valahol Szudzsa és Szúrni városok között megint kezdtek úgy minket, mint a németeket összegyűjteni. Repülők leszállásához tapostatták velünk a ha270