Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

Másnap reggel hőemelkedésre ébredtem. Borzongtam, és ami a legkellemetlenebb volt, kezeimen az ujjakat görcs rántotta össze, és csak hosszú idő után engedett vissza a merevség. Aztán elmúlt, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy valami bajom van. Végigjártam a védőkörletet, illetve annak felső szakaszát a kórháztól keletre, a dombháton végighúzódó házsorok között. Itt, ezen a szakaszon voltak olyan lövegeim, amelyeket épületben helyeztünk el. Csak a csőnek kellett kinyitni egy keskeny ajtót, máris lőni lehetett. Az egyik ilyen lövegállással szemben, a Don túlsó oldalán felfedeztünk egy szovjet géppuskafészket, amely mellé bunkert építettek az oroszok. Mozgást ugyan nem tapasztaltam, de a bunker látható bejáratát célba vettem és néhány repeszgránátot odalőttem. A második lövésem a bunkerban robbant. Semmi jelét nem tapasztaltuk az életnek. Valószínűleg csak éjszakánként szokták megszállni ezt a tűzfészket. Lövéseim csupán célba találási gyakorlatnak számítottak. Ki tudja? Lehet, hogy használhatatlanná tettem egy ránk nézve veszedelmesen közel levő géppuskafészket.

Este is megmértem a lázamat. A reggeli testhőmérséklettel azonos volt. Másnap reggel újra 37 fok felett állt meg a hőmérő higanyszála. Egész nap borzongtam. Mi mást tehettem, felkerestem Daka Miskát, az ezred vezető orvosát, és kértem, adjon valami gyógyszert. Kikérdezett, és amikor a begörcsölésről beszéltem, felvonta szemöldökét és azt tanácsolta, hogy menjek hátra Sztaro Nyikolszkojé- ba, a hadosztály egészségügyi oszlopához; az ottani orvos, aki jó barátja, meg fog vizsgálni és el fog látni gyógyszerrel. Jó, ha más orvos is lát. Néhány sort írt, és kiállította az irányító lapot az egészségügyi oszlop vezető orvosához. „Semmi az egész - mondta -, legfeljebb két napot vesz igénybe a kivizsgálás." Ezzel a feltételezéssel jelentkeztem az ezredparancsnoknál, aki azt mondta, erre a rövid időre ne rendeljek be helyettest, jobb, ha a szakaszparancsnokok a helyükön vannak. A délutánt fekve töltöttem, este pedig legényemmel együtt összecsomagoltuk a legszükségesebb apróságokat. (Tisztálkodó eszközöket, egy váltás fehérneműt, tábori takarót.) írnokomra bíztam az adminisztrációs tennivalókat. Értelmes, érettségizett fiatalember volt, sok mindent rá lehetett bízni.

1942. december 20-án, másnap reggel befogattam egy kis könnyű szánba. Legényemmel beszálltunk, miután az udvaron összegyűlt századtörzs tagjainak megmondtam, hogy az ezred vezető orvos hátra küldött kivizsgálásra, két-há- rom nap múlva találkozunk. Egyedül Sura,231 a szobalányom, aki anyja mellett állt, mondta hangosan: „Hadnagy úr nem vissza!" Potyogtak a könnyei. Közvetlenül elindulásunk előtt adta át írnokom a postámat és Marikától egy 1 kilogrammos csomagot. (Egy kiló volt a küldhető csomag felső súlyhatára.) Becsúsztattam a csomagot a hátizsákom egyik üres zsebébe. Még nem kelt fel a nap, amikor útnak indultunk. Felérve a dombsor gerincére, végignéztem a ködös, párás folyó231 Személyéről nem rendelkezünk pontosabb adatokkal.

142