Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

lovak szétszaggatták a lószerszámot. Legalább két órát vesződtek embereim, mire újra használhatóvá tudták azt tenni. Az bizonyos, hogyha a bomba farokrésze a zuhanás alatt nem esik le és orrával ér földet, erre a leírásra már nem került volna sor. (Azóta hozzáértőkkel is megvitattam ezt az esetet. Feltétlenül hibásnak kellett lennie a gyújtófejnek is, mert a bombának robbannia kellett volna akkor is, ha a farokrész esés közben leválik. Viszont, ha nem vált volna le, akkor valószínűleg irányítottan máshova csapódik be. így csak a szabadesés törvénye érvényesült és ez vezette abba az udvarba, ahol mi meghúzódtunk. Nekünk mindenesetre szerencsénk volt.)

Amíg a lószerszámot javították, mi továbbmentünk petróleumot szerezni. A hajtónak meghagytam, hogy a lószerszám kijavítása után nyomban induljanak vissza a Donon túlra, és rejtőzve ott várjanak ránk. Az utunkba eső első gyárudvarra behajtva találtunk egy hordó petróleumot. Felgurítottuk a tehergépkocsira, és indulni akartunk kifelé a városból. Újabb repülőtámadást kapott a város, közvetlen közelünkben robbantak ismét a bombák. Kénytelenek voltunk kiszállni a tehergépkocsiból, és megpróbáltunk külön-külön nekivágni a visszafelé vezető útnak. A tehergépkocsi vezetője tudta, hogy a Don nyugati partjára érve, hol kell egymást megvárnunk. A tehergépkocsit útjára bocsájtva, hol futva, hol hason csúszva küzdöttük magunkat hátra a város nyugati pereme felé. A városközpontból szerencsésen kijutottunk, és egy nyugati irányba vezető külvárosi utcán, most már kissé nyugodtabban siettünk kifelé a városból.

Egy iskolaféle épület előtt haladtunk el, amelynek az utcára vezető lépcsőfokain 15-20 német katona ült és figyelte a város feletti légicsatát. Megálltunk és megkérdeztem, hogy jó felé megyünk-e a junakovkai híd felé. Intettek, hogy jó az irány, mi pedig késedelem nélkül tovább indultunk. Ez volt a szerencsénk! Alig mentünk százméternyit, erős süvöltéssel egy tüzérségi gránát, vagy [egy] nehéz aknavető gránátja már jól ismert, jellegzetesen surrogó hangját hallottuk, és csak annyi időnk maradt, hogy hasra vágódjunk a poros út közepén. Sivítva húztak el fejünk felett a repeszdarabok. Visszanéztünk az iskola felé. A gránát pontosan ott csapódott be, ahol két perccel ezelőtt megálltunk. Az volt a szerencsénk, hogy nem kezdtünk beszélgetésbe a németekkel. Visszafutottunk az iskola elé. Három halott feküdt és vagy tíz súlyos sebesült német fetrengett a lépcsőkön. Felajánlottuk segítségünket, de már sokan özönlöttek ki az épületből és cipelték be a sebesülteket.

Egy háború túléléséhez szerencse is kell. Ezzel a gondolattal vágtunk neki az útnak. Végre kijutottunk a városból. Egy hatalmas dinnyeföldön kellett átvágnunk ahhoz, hogy a junakovkai híd felé vezető utat elérjük. Most szovjet zuhanóbombázók kezdték szórni bombáikat a város nyugati peremére. Valószínűleg felhalmozott készleteket fedezhettek fel. Amennyire lehetett, álcáztuk magunkat, azután jóllaktunk [a] mézédes, sárga bélű dinnyével. A sok izgalom után végre a

135