Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
nyije Lipjagi között, egy meredek oldalú patakmedren csak úgy tudtunk átjutni, hogy a környék összes bokrait kivágtuk, hogy megakadályozzuk a lövegek bele- süppedését a mocsaras talajba. A part oldalán egy ferdén levezető utat is kellett vágni a töltésbe. Kétórai késéssel indultunk tovább. Szinyije Lipjagi szélén forgalomirányító tiszt mutatta az utat, és közölte elhelyezési körzetünket. Az utasítás úgy szólt, hogy a falu északkeleti szélén levő utcában helyezkedjünk el éjszakára. A megadott körzetben azonban egyetlen olyan házat sem találtam, amelyben üres férőhely lett volna. A lakások legtöbbjében sebesült orosz katonák feküdtek. (Ez volt az első eset, hogy az orosz hadsereg sebesültjei hátrahagyásával vonult vissza.) Egy felcsert is hagytak hátra a sebesültek ellátására. Szigorúan meghagytam embereimnek, hogy a sebesülteket ne háborgassák, most már ne tekintsék ellenségnek őket, és inkább segítsenek nekik, ha rászorulnának valamire. (Arról nincs tudomásom, hogy a sebesültek további sorsa mi lett.) A századomat a szélső utca egyik oldalán telepítettem le, és mivel nyár volt, a szabadban való éjszakázás nem jelentett problémát. A vacsora kiosztása után lepihent a század. Az utca füves árkában nagyszerű helyet találtak. Én az egyik ház kertjében, virágzó burgonyasorok között tértem éjszakai nyugovóra. Reggel a megbeszélt időben megjelentem az eligazításon, ahol közölték, hogy aznap estig Szemigyeszjatszkojéig kell előremennünk. A távolság nem nagy, körülbelül 10-12 kilométer, de az útviszonyok rosszak. Csak egyetlen jól járható út vezet északról dél felé. Az úttalan úton, köves, bokros völgyekben csak igen lassan haladtunk előre. A délre vezető műutat délben értük el. Egy olyan hosszú német menetoszlop keresztezte utunkat, hogy nem láttuk a végét. Az út mellett két német személygépkocsi állt lángokban. Nagy keservesen átvergődtünk a német menetoszlopon, és rövid idő múlva megérkeztünk Szemigyeszjatszkojéba. Ez a nagyközség dimbes-dombos területen épült, sok kusza és meredek utcájával nehezen volt áttekinthető. Ez a település lett a továbbiakban a III. hadtestparancsnokság törzsszállása. Egy völgyben találtam alkalmas helyet a század pihentetésére és étkeztetésére. Az ebéd birkagulyás volt, helyi beszerzésből származó birkákból. A kolhozban bőven találtunk birkát, a legénységből pedig többen akadtak, akik nagy buzgalommal és hozzáértéssel segítettek a szakácsoknak a birkák levágásában, meg- nyúzásában és feldarabolásában. A századtörzs - bár eddig semmiféle kivételezést nem engedtem meg - egy jól fejlett bárányt vágott le, és a törzs ebédje ebből készült, külön bográcsban. Én báránypörkölt mellett szavaztam. Közben egymás után érkeztek be a községbe a hadtest legkülönbözőbb alakulatai. Az összes beérkezett alakulat - ugyanúgy, mint mi - azonnal hozzálátott a főzéshez, hiszen mindenki éhes volt. Mindenekelőtt azonban a lovakat kellett ellátni. Miközben tisztítottuk a birkákat, a lovászok etettek és itattak. Csak a lovak ellátása után jöttünk rá, hogy Szemigyeszjatszkojéban nagyon kevés kút van, ami azt jelenti, 123
