Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 1. - Zalai gyűjtemény 76/1. (Zalaegerszeg, 2014)

Bevezető - A magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály 1942–1943. évi harctevékenysége a keleti hadszíntéren

vonalához, s ahogy e kötet címe is utal rá, a legutolsóként hagyták ott folyó menti védőállásaikat.

A Kurszk előteréből 1942. június 28-án megindított hadművelet, a Don menti hídfőcsaták, az 1943. januári-februári védelmi és utóvédharcok, majd a Dontól történő gyötrelmes visszavonulás megpróbáltatásait leginkább a dunántúli vármegyék hadköteles férfilakossága szenvedte el. Ezen megállapítás Zala vármegyére kiváltképp vonatkozott. A nagykanizsai 9. könnyű hadosztály állományát a közel egy évig tartó oroszországi frontszolgálat, a számbeli és technikai túlerőben levő ellenséges csapatok intenzív támadásai, a súlyos fegyverzeti, ruházati és élelmezési gondok és a kegyetlen téli időjárási körülmények közepette mérhetetlen veszteségek érték. Veszteségeik méretét, számadatát és nemét részletekre kiterjedő pontossággal ez idáig sem az eseményeket követően, sem az idők távlatából nem lehetett megállapítani.

I. A zalai alakulatok mozgósítása és felkészülése a harctéri szolgálatra

Magyarország jelképesnek indult második világháborús katonai részvétele 1942-től nagyobb méreteket kezdett ölteni. A Szovjetunió elleni német hadműveletekbe való nagyobb arányú bekapcsolódása már Hitler határozott követelésére történt. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941-1942-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett személyi és anyagi veszteségek arra kényszerítették a német hadvezetést, hogy az 1942 tavaszára tervezett hadműveletében nagyobb arányban vegye igénybe a gyengébb harcértéket képviselő román, olasz és magyar szövetséges hadseregeinek erejét. A teljes magyar hadsereget, majd annak felét követelve 1942. január 6. és 9. között Ribbentrop német külügyminiszter, január 20. és 22. között pedig Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke folytatott Budapesten tárgyalásokat a magyar vezetőkkel.

A Szovjetunió elleni hadjáratban való nagyobb arányú magyar részvételt sürgető német követeléssel szembe helyezkedni 1942 elején korai és kockázatos volt, s e mellett attól is tartani lehetett, hogy - igen aktív keleti hadszíntéri hadirészvételük miatt - a románok Hitlernél még nagyobb befolyást szerezhetnek. A háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar-román fegyveres konfliktusra való tekintettel viszont fontos volt elérni, hogy a kiküldendő kontingens minél kisebb mértékű legyen, s veszteségeinek személyi és anyagi pótlására, kiegészítésére semmi körülmények között ne kerüljön sor. A magyar honvédalakulatok keleti hadszíntérre küldését - a németekkel való lekötelezettségi viszony miatt - Horthy kormányzó éppúgy, mint ahogy a magyar politikai és katonai vezetés, kényszerű áldozatvállalásként kezelte.

8