Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - IV. Beszegyinotól a Donig. 1942.VI.28–1942.VII.11-ig
Amíg Tamás elkészíti a sátrat, leültem a sötétben kitapogatott ághatárra149 és vártam. De csak nem jön. Ebben a pokoli sötétben gondolni sem mertem rá, hogy megkeressem. Azt is észrevettem már az út alatt, hogy a farkasvakság mindig jobban erősödik. De Tamás csak nem jön. Fel is adtam már a reményt, de mondanom sem kell, hogy nagyon dühös voltam, és másnapra sokféle gondolat megfordult a fejemben Tamás további sorsát illetően. Az előző napi átvirrasztott éjszaka, a mai, eseményekben gazdag nap, az átázás, az általános fáradság megtette a magáét: elszunnyadtam az ághatáron ülve. Ma is emlékszem, olyan különös alvás, inkább szendergés volt: mintha magam figyelhettem volna, hogy alszom, és mégis úgy éreztem, mintha ébren volnék. Egyik állapot sem tudott rajtam győzedelmeskedni. Ebben a vigasztalan helyzetemben egyszer csak azt érzem, valaki az arcomhoz hajol, és utána felszisszen:- Á, a domnu hadnagy! Hallottam, éreztem ezt, tudtam, hogy a Veszkán Miklós volt. Elment, én pedig tovább szenderegtem. Sem elaludni, sem felébredni nem tudtam. Több ember lépteit, susogó beszédét hallottam kis idő múltán, majd talán négyen megfogtak, a kezükben elvittek. Hallottam, amint széna zörög: és még arra is volt gondolatom, hogy olyan ez az egész, mintha sírba tennének. De felébredni még mindig nem tudtam. Utána betakargattak, és a száraz meleg hatására aztán igazi mély álomba merültem. Ezt persze már nem tudtam, csak reggel, a hangosabb készülődés zajára ébredtem. Ahogy a szemem kinyitom, az első, amit megláttam, a négy hűséges román boldog mosolya, ahogy mellettem ültek agyonázva, de jóságos szemmel néztek rám, aki nem is tudtam hirtelen, hol vagyok. Alig tudtam megmozdulni a sok takaró alatt. A földre száraz szénát terítettek, arra egy nyeregtakaró ponyvát, erre egy nehéz, nyergelőpokrócot terítettek. Erre fektettek engem, majd betakartak egy másik nyergelőpokróccal és az eső ellen rám tették a másik ponyvát. Mikor hálásan megköszöntem nekik cselekedetüket, minden eszembe jutott, amit szendergésemben hallottam. Csak egyet nem tudtam megfejteni: honnan vettek ebben a mindent átáztató esőben száraz szénát? Boldogan mosolyogva árulták el nagy titkukat: mivel a ló nem szereti a vizes szénát, zubbonyuk alá tömködve mentették az ázástól. Ezt szedték elő az én fekhelyemre. Hirtelen élesen emlékeztem Kaltróy alezredes úr Csáktornyán mondott, a románokat jellemző szavaira... Tamás reggel szótlanul, dagadt szemekkel került elő, hozta a forró kávét. Megkérdeztem, mért hagyott cserben? Nagyon halkan annyit felelt: Mikor elkészítettem a sátort, megpróbáltam, hogyan férünk el benne, és ahogy a fejemet letettem, 149 Valószínűleg egy fa lombja alatti, még át nem ázott talajról lehet szó. 75
