Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - III. „Magyar gyerek vagyok, elbírom a nehéz harcot!”
az otthoni bundám szőrme bélésével. Patakokban folyt testemen a verejték. Keressük megint az út nyomát, de bizony még remény se lehetett a megtalálására, mert minden egyforma azon túl is, ameddig a szem ellát. [...] Már nyilvánvaló volt, hogy megfogott bennünket az orosz föld. Feri mérgelődött, hogy miért jött el. Engem még jobban idegesített, mert az utat meg kell találni; első feladatomat sem tudom végrehajtani? Ez járt az eszemben. Aztán azt sem tudtuk még, hogy ezen a vidéken szinte átmenet nélkül, egyszerre este, illetve sötét van. Ha világossal nem mentünk semmire, mi lesz ebben a sötétben? Nem lehetnek-e erre partizánok? Hogyan és mikor jutunk ki ebből az elég mély területből? Megbírja-e mindenütt a lovainkat? Rengeteg kérdés tolul fel és egyre szaporodott az éj sötétjével, az idő gyors múlásával. Vajon nem tértünk-e el a helyes iránytól? Leszálltunk, és óvatosan gyufát gyújtva megnéztük az iránytűt. Még nagyobb meglepetés, mely elkeserítőnek hatott: az iránytű majdnem 180 fokkal jobbra mutatta az északot, mint azt mi sejtettük, majd a sarkcsillaggal megállapítottuk. Akkor jutott eszembe, amit az iskolában tanítottam a Kurszk környéki hatalmas mágneses vasérctelepekről, melyek még az iránytűt is eltérítik... Mi maradt még hátra? Óriási, élő hittel fohászkodtam: „Édesanyám segíts! Nem lehet, hogy meg ne segítsd fiadat, aki alig ismert, hiszen 5 éves koromban árva maradtam..." [...] Szó nélkül léptettünk óvatosan. Egyszer csak - nyilván a felfokozott idegállapot adta nagyfokú érzékenység révén - megéreztem, hogy a lovam a bal első lábával keményebbre lép. Azonnal felkiáltottam: „Meg van az úúút!" A többiek nem értették, hiszen ugyanaz a terep, mint eddig. Én pedig életem első és utolsó meggondolatlanságát követtem el örömömben, mert nem is ügetésben, hanem vágtában indultam tovább, tudva azt, hogyha a ló egyszer rááll egy útra, arról többet le nem tér. Hálát adtam Istennek, megköszöntem édesanyámnak a segítségét. Az éjszakai vágtázást az állította le, hogy két fehér foltot láttam előttem, melyről nem tudtam megállapítani, vajon mi lehet. Léptetve közelítettük meg, és egészen közel érve, tisztán láthatóvá vált, hogy egy régi kőhíd lejtős vége, a híd feje. Ezen keresztül vezetett az a régi út, amit a történelem eltörölt. Most már bizonyossá vált, hogy jó irányban jöttünk és valóban az útra talált rá az én lovam. Hálásan veregettem meg a nyakát. De azt is tudtam, hogy soha nem felejtem el ezt a drága lovat. Meg még egyet: ha valakinek élő hite van, még a hegyeket is átültetheti! Ezt máskor is tapasztaltam... Fölösleges mondanom, hogy milyen megkönnyebbülve haladtunk hazafelé. Rávezetett bennünket a falunak Kurszk felőli bevezető útjára, amelyen tegnap bejöttünk a faluba. Feri azt mondja ekkor, most majd ő vezet, mert ő tegnap kétszer járt ezen az úton, mivel vissza kellett mennie Kurszkba. Igen, tegnap, nem tévedés, mert már 47
