Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - II. „Elviszik a szegényeket idegen országba…”
tak a nálunk lévő magyar cigarettára, elárulta azt is, hogy meg is fizetik nagyon. Miért ne pénzeljünk belőle?! A későbbiek során megismertük az orosz viszonyokat, és láttuk, micsoda ki- fosztottságot jelent a front a civil lakosságot illetően. Szörnyű volt tapasztalni, hogy teljesen megszűnt például a kereskedelem, az ellátás. Ezeket úgy érzékeltük, hogy rögtön otthoni szeretteinkre gondoltunk, és elszörnyedtünk arra a gondolatra, mi lenne, ha őket is ugyanez a sors érné...? Az orosz területen egyetlen fizetési eszköz volt a cigaretta és a gyufa, de természetesen a legfőbb, nélkülözhetetlen só. Ezekért a cikkekért, cigarettáért és gyufáért vásároltam a lakosságtól tojást, tejet, csirkét. Még egy indokom lett a cigaretta csomagra vonatkozóan. A velem lévő katonák is nagyon nélkülözték a magyar trafikot, és olvasva leveleikben ez irányú panaszaikat, jutalmazás címén sokat juttattam nekik, hogy enyhítsem ilyen szenvedésüket. [...] Már végig száguldottuk Lengyelországot, és majdnem elértük a régi Oroszország határát, amikor egy gyönyörű magyar hidász remeket láttunk. Pinszk után a Pripjáty folyó egy mellékfolyóján ívelt át egy rettentő hosszú, teljesen fenyőfából megépített vasúti híd. A folyó nem volt túl széles, ellenben a környéke tengernek hatott, mivel a Pripjáty mocsarakban, más nevén a Rokitno mocsarakban89 volt a torkolata. Egyik legszörnyűbb háborús érzésem fogott el a hídon lassan áthaladva a hatalmas szerelvényen. Az alkatrészek ropogtak, sírtak, repülőtámadással mindig lehetett számolni, és alattunk egy sötétszínű tenger. Brrr! De ezt az érzést leküzdve, gyönyörködtünk is az alkotásban, főleg azért, mert megtudtuk, hogy magyar hidászok műve. Orosz földre átérve, viszonylag friss nyomait láttuk a szörnyű harcoknak. Az első magyar levelezőlapomon beszélek róla.90 Csak annyit teszek hozzá, hogy az volt az érzésem, azért maradt minden érintetlenül: a kilőtt harckocsik tömege, elégett vasúti vagonok, földbefúródott repülőgépek és vasút melletti katonasírok - a kereszten a sisakkal -, hogy a felvonuló hadsereget lelkileg hozzászoktassák ezekhez a számukra is várható eseményekhez. Egyébként mindegy, hogy mi volt a cél, ránk megtette a hatását. 89 A Pripjáty és a Rokitno mocsarak, jóllehet - ukrajnai-fehérorosz léptékben - nincsenek távol egymástól, mégsem ugyanazok. A Pripjáty mocsarak határa a mai Fehéroroszország déli részén, a Pripjáty folyótól délre, Pinszktől 100 km-re keletre kezdődik, s 50 km hosszan és 15-20 km szélesen nyúlik tovább. A Rokitno mocsarak a mai Ukrajna északnyugati részén, a Horin és az Uborc folyók között terülnek el, elnevezésüket a Sarnitól 20 km-re délkeletre fekvő Rokitno helységről kapták. ^Kemendy 1942. május 6-ai tábori postai levelezőlapján írta a feleségének: „...az út mellett kilőtt harckocsik, autók, lelőtt repülőgépek, vasúti kocsik tömegei hevernek, mint a nagy német győzelem bizonyságai; persze hősi sírok is szegélyezik a hadak útját." (HL Tgy. 4096. Kemendy Géza: Harctéri emlékeim 1942-1943. 25. sz. melléklet.) 40
