Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
és bízott bennem, hogy könyörgött, ne hagyjuk ott. Megmagyaráztam, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy hazajusson és meggyógyuljon. Könnyes szemmel búcsúztunk el. Ki tudja, valaha látjuk-e még egymást...? Mi már nem szánhattunk fel, mert egyrészt zsúfolva volt a kocsi, másrészt abban a pillanatban indult is a vonat. De mégsem hagyott el bennünket a szerencse, mert meglátta ezt a helyzetet a vonat parancsnoka, egy magyar tüzér őrnagy, akivel már az előbbi napokban beszélgettem, és visszatartotta a vonatot addig, amíg mi nyolcán is felkászálódtunk egy másik vagonba. Mindjárt az elején igen ellenségesen fogadtak bennünket; nem a magyarok, hanem a vonaton lévő egészséges németek. Sajnos hamarosan tapasztalnunk kellett, hogy megvetett idegenek vagyunk a szemükben. Ok fegyveresen voltak, uralták a helyzetet. Egyelőre csak gyalázkodtak és bökö- lődtek. Amikor azonban beérkezett vonatunk Scsigri állomására, és ott megállt, az én embereimnek valamennyinek egyszerre kellett leszállniok, és amikor dolguk végeztével vissza akartak jönni a vagonba, nem engedték felszállni őket. A szerencsétlen fagyott kezű-lábú győriek hozzám fordultak segítségért. Mit tudnék segíteni ezekkel az állati durva német „szövetségesekkel" szemben? Leszálltam én is, és elmentem az első kocsiban lévő parancsnokhoz, hogy intézkedjék ezeket az embereket illetően. О azonban utasított az állomáson lévő magyar pályaudvar-parancsnoksághoz. Velük beszéljek, majd ők intézkednek. A szerelvény csak holnap délelőtt 1/2 11-kor indul tovább. Erre én visszamentem hozzájuk, hogy megnyugtassam őket. Mivel az állomáson csak a vágányokat bontották ki a hóból, a havat felhalmozták a vágányok között. Emiatt olyan magas hóhegyeket kellett megmásznom, mint egy ház, nehezen mozogtam a hazai bundámmal bélelt köpenyemben. Ezért levetettem, és az álló vonat egyik nyitott vagonjának oldalára felcsaptam, rábízva az emberekre. így aztán könnyebben jutottam be az állomásra, ahol érdeklődésemre közölték, hogy magyar pályaudvar parancsnokság sohasem volt Scsigriben. Az embereket helyezzem el az állomás melletti Sol- datenheim-ben (katonaotthonban). Aztán majd egy Kurszk felé menő vonatra felrakják őket. Visszamenve hozzájuk, a vonatunknak hűlt helye volt.- Hát a köpenyem? - volt hozzájuk az első szavam. Sírva mondták, hogy olyan gyorsan indult el a vonat, hogy tehetetlen kezükkel nem voltak képesek lerántani, így elvitte a vonat. Ott maradtam zubbonyban ebben az ítélet hidegben... Nem szégyenlem bevallani most utólag sem, hogy kicsordultak a könnyeim... A biztos pusztulás előjelét láttam, hiszen, ha olyan sok veszedelemből ki is lábaltam már, most a tehetetlenség öl meg a hideggel szemben. Én sem bíztam a németek Soldatenheim-jében, mert már nagyon megmutatkozott, hogy nem tekintenek bennünket másnak, mint „Scheises Volk"-nak.293 293 Szar népnek. 194
