Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - V. Fél esztendő „A világ leghosszabb falujában”. Sztaro Nyikolszkoje, 1942.VII.12-étől 1943.I.13-ig
December folyamán nagyon sokat mozogtam, szinte olyan viselkedésem volt, mint a költöző madaraknak indulásukat megelőzően. Ideges ide-oda szállongás. Elmentem Horváth Pali barátomhoz, akit az oszloppal együtt a hadtest közelébe helyeztek. Örömmel akartam vele arról elbeszélgetni, ami a nagy hite volt, hogy megvalósul most már; amit annyira hitt, hazamegyünk! Amint Szkupolj felé szán- káztam, a jól kihóekézett úton egy össze-vissza tömeget láttam előttem vonulni. Semmi rend, csak szétszóródva hatalmas tömeg. Németek. Emberek gyalog, kerékpáron, lovak, kocsi és ágyúmozdony nélkül. A lovaik, ezek az óriási német lovak csonttá soványodva, annyira, hogy az emberek a szerelvényüket a lovak csípőcsontjára akasztották. Mérhetetlenül fáradtak, agyoncsigázottak, szinte dermedtek a hidegtől. Ahogy elértem őket, egyiket felvettem a kocsira. Olyan tehetetlen volt a hidegtől, hogy a pokrócot nem volt képes maga alá hajlítani. Érdeklődésemre elmondta, hogy Sztálingrádhoz mennek. Milyen hasznukat veszik ezeknek Sztálingrádnál?! - gondoltam én. A menet módszere a következő: Kaptak egy napi menetcélt. Mindenki úgy éri el, ahogy tudja. Amikor mindenki beérkezik a megjelölt községbe, újra megkapják a következő célt, és ez így megy addig, amíg a végcélba nem érnek. Már aki odaér... Sokan lesznek, akiknek csak a kopfcéduláját277 viszik Sztálingrádhoz. Ha ugyan odamennek... De az én németem úgy tudta; legyen neki a hite szerint! Mind több ilyen döbbenetes jelet lehetett látni. De szerencsések vagyunk, hogy mi már búcsúzkodni járhatunk, és január végére otthon leszünk! Addig viszont van még egy hónap. [...] nagyarányú lóveszteség volt a hadosztály alakulatainál a takarmányhiány miatt. Falunkon mentek át naponta pl. a 4. gyalogezred kocsijai, hogy a határ távoli részein lévő, hófúvással valóságos hegyekké emelt gabonaasztagokból valami kis etetnivalót, keserves küszködéssel kitépjenek. Lovaik olyan leromlottak voltak, hogy nem egy ott pusztult el előttünk az utcán, a kocsiban. Embereim maguk mondták, mikor ezt látták: De jó volt a nyáron dolgozni; most kényelmesen, akár a laktanyában, úgy etethetünk. Igen, mindenkinek helyébe vitték a porció szénát, a gabonát pedig a saját udvarukban álló asztagból szecskázták, és lovaink között most volt a legtöbb rúgás, olyan jó kedvük volt. A szerencsétlen soproniak pedig küszködtek tehetetlenül a téllel. Elfagyott a kezük, míg valamit tudtak kocsira rakni. A mi hadosztályvonatunknál is hasonló volt a helyzet, így nem is csodálkoztam rajta, hogy a saját, a műszaki anyagok szállítása mellett egy éjszaka, december 23-án, kapok egy parancsot a hadosztálytól, hogy a hadosztály összes nélkülözhető fogatával, beleértve a tüzéreket is, meg orosz szánkókat is, reggelre legyek Latnaja vasútállomáson. Gyülekező Dmitrijevka [déli részén.] Szállítsunk ki a [9.] élel[mező] oszlophoz egy úgynevezett típusvonat szállítmányát. Ezen 277 Azonossági jegyét, dögcéduláját. 163
