Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - I. 17-es! 47-es? 47-es? 17-es!
vonat, melynek érkezését előre jelezte a vonaton utazó zala-völgyi bevonulok harsány éneke: „Jaj, Istenem, a szeretőm viszik az orosz határszélre..." Összefolytak a különböző dalok, egymásba kapcsolódtak, de mindegyik a búcsúzás, az utolsó kérés tolmácsolása volt:- Járjanak el a templomba imádkozni minden áldott vasárnap... Minden bevonuló szíve egyazon kérést diktált:- Imádkozzon, a jó Istent kérje, hogy a fiát semmi baj ne érje odakinn az orosz határszélen... Már lassan mozdult a motorvonat, mikor utolsó csókkal elbúcsúztam körülöttem álló szeretteimtől: feleségemtől, aki ekkor már 4 hónapja magában hordta második gyermekünket, megcsókoltam még 2 éves se volt kisfiámat, könnyes szemű szüléimét, feleségem családját, és felugrottam a vonat lépcsőjére. Az utolsó kép így villant: Meglátva kisfiam, hogy én elmentem, egy utánam való ugrásszerű mozdulattal majdnem kiugrott a tartó kézből, és szívszaggató hangon kiáltotta utánam: „Abu...!" A vonat a következő pillanatban már a váltóknál kanyarodott, és eltűntek szemem elől mindazok, akiket legjobban szerettem. Mint a megáradt folyó, úgy hömpölygött a sok katona Balatonszentgyörgyön, és nőttön-nőtt minden állomáson a vonat terhe. Nagykanizsán letette a bevonulok egy részét, a többivel vágtatva sietett Csáktornyára, és vitt bennünket, mind súlyosabb szívünk terhével a 17/11. és a 47/11. zászlóalj keretébe. Az állomásokon, a vonatban egyre-másra fedeztük fel egymást, a régi katona ismerősöket, barátokat, kedves bajtársakat, akikkel már sokszor átéltük a bevonulások okozta nehéz perceket, az utánunk maradt sok gondot, a munkát átvevő feleségek rettegését, a veszélyeket megérző édesanyák hangtalan, mély bánatát. Hiszen mindig mi voltunk a listán, ha valahova menni kellett. A legsajnálatraméltóbb a legénység volt. Otthon maradt a feleség, az otthon, a gazdaság, a család minden gondjával, támasz nélkül. A kis összegű hadba vonulási segély semmit sem pótolt. Legjobban mégis az ölte a lelkeket, hogy amíg a háborús konjunktúrát azok használják ki meggazdagodásra, akik soha nem voltak katonák, ők, az örökös bevonulok minden egyes bevonulás alkalmával anyagilag tönkremennek. Miért?... Miért?... Az otthon maradt szegény asszonyt még a család tagjai sem segítették érdemlegesen. Nem egy esetben teljesen hátat fordítottak azzal a vérforraló indokkal: „Iszen kapja a hadisegélt!" Hány elkeseredett hangú levélből kiáltott felém az otthon effajta kegyetlensége...! Egyrészt ezért is itták le magukat a bevonuló katonák; hiszen ezeket előre látva, nem lehetett ezeket józanul kibírni... Ahogy beérkeztem Csáktornyára, jelentkeztem a Zrínyi laktanyában. Valamikor ulánus laktanya volt, pontosan az I. világháború előtt. Ismerősök fogadtak, 11
