Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 67. (Zalaegerszeg, 2009)
Tanulmányok és források Zala megye történetéből - Erős Krisztina: "Törvényen kívül helyezve". A kitelepítések története Zala megyében 1950-1953
határozott napon került sor. Ilyenkor többnyire az őrsparancsnok irodája elé érkező külső bizottsági tagok olvasták fel azoknak a nevét, akik készülhettek a hazafelé útra. „Amikor híre ment, hogy felszabadítják a táborokat, mindennap vártuk, hogy mikor kerül ránk sor. Mindennap vártuk a fekete Volgát, a meseautót, ami a jó hírt hozta."96 Az elbocsátott személyek aztán egy úgynevezett elbocsátó rendőrségi határozatot kaptak, ami feloldotta a kényszerlakhelyhez kötöttséget és kötelezte a volt kitelepítetteket a rájuk vonatkozó jogszabályok betartására. Vagyis a törvény értelmében nem térhettek vissza eredeti lakóhelyükre, a határövezetbe és a kijelölt városokba, mint Budapest, Miskolc, Szeged, Nagykanizsa stb. A volt kitelepítettek „valamennyien továbbra is az állambiztonsági szervek látókörében maradtak, s valamennyi volt internált operatív anyaga bekerült a BM operatív nyilvántartójába."97 Az állami gazdaságok kísérletet tettek arra, hogy több családot a táborokban tartsanak. Nekik szerződést, lakást és jobb fizetést ajánlottak. Természetesen a legtöbben nem éltek ezzel a lehetőséggel, és inkább a bizonytalanabb jövőt választották. Csupán azok maradtak a gazdaságokban, akiknek a helyzete valóban kilátástalan volt. Az 1953. augusztusi jelentés szerint az összes táborban: „A szabadon bocsátottak közül eddig 5 család maradt vissza a gazdaságokban leszerződött állandó munkásként. Még nem távozott el a szabadulok közül egy sem. Megállapításunk szerint a kevés szerződéskötésnek az az oka, hogy a gazdaságok eddig nem folytattak közöttük rendszeres toborzást."98 A hortobágyi zárt táborok felszámolásakor mintegy 2524 család, 7281 személy kényszerlakhelyét szüntették meg 1953. október 22-ig.99 A volt kitelepítettek több esetben napok alatt jutottak csak haza. Különösen nagy gondban voltak azok, akik nem tudtak pénzt spórolni, így nem tudták miből fedezni a hazautazás költségeit. Mivel régi lakóhelyeikre nem mehettek, ezért többnyire rokonoknál, ismerősöknél húzták meg magukat. Volt azonban olyan is, hogy nem merték vállalni a „megbélyegzett" ismerőst. A mindenüket elveszített családoknak az egész életüket a nulláról kellett elölről kezdeniük. Ez pedig megkülönböztetve, segítség nélkül nagyon nehéz volt, különösen az 1953 és 1956 közötti időszakban. Majd az 1956-os forradalom és szabadságharc után térhettek csak vissza a volt kitelepítettek a lakóhelyükre. Ekkor azonban már a többségük bizonyos egzisztenciát, a megélhetéshez szükséges feltételeket kialakította maga körül, így sokan nem éltek ezzel a lehetőséggel. 96 Részlet a J. Lászlóval készített interjúból. 97Baráth Magdolna: Az intemálótáborok felszámolása. In: História 2004/1.14. p. 98 Jelentés a kényszerlakhely kötöttség megszüntetéséről. In: Kitaszítottak II. 237. p. "Hantó Zsuzsa: Kényszermunkatáborok a levéltári források tükrében. In: Kitaszítottak II. 35. p. 310
