Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 67. (Zalaegerszeg, 2009)
Emlékezés Simonffy Emilre - Simonffy Emil: Zala megye társadalma a polgári korban
lensúlyozta az, hogy a kisnemesi gazdaságot nem terhelte sem az állami adózás, sem a földesúri szolgáltatás. A kisnemesek és a nem nemesek között a választóvonal nem volt éles. Az átmenetet jelentik részben a bizonytalan (tehát nem igazolt) nemességűek. Sajátos átmenetet képezett az „agilis"-ek vagy „nőnemesek" csoportja. A nemesek és nem nemesek közötti házasságkötéseknek régi hagyományai voltak. Ha a nem nemes férfi nemes nőt vett feleségül, az asszony örökségén, nemes földön gazdálkodhatott. A kortársak sem nagyon tudták jogilag hova sorolni az agiliseket. Például az 1828. évi adóösszeírásban a feleségük után agiliseket házatlan zsellérként (a ház után sem fizettek adót), az anyjuk után agiliseket házas zsellérként (csak a külső földek után nem fizettek) írták össze. Az agilisek megpróbálták a teljes adómentességüket elérni, sikertelenül. Előfordult - főleg a Balaton-felvidé- ken -, hogy a kisnemesek és az agilisek külön közösségeket szerveztek. A kisnemesek elég nagy számban éltek a mezővárosokban. A mezőváros (oppidum) sajátos helyet foglalt el a kor települései között. Bizonyos városi funkciókat ellátva bizonyos szabadságot tudtak elérni. Egységes mezővárosi jog nem volt, minden mezőváros a kiváltságok egyedi, sajátos körével rendelkezett, a falvaktól való elhatárolódása is bizonytalan volt. Az ipar és a kereskedelem mellett a mezőgazdaság is fontos szerepet játszott. Az iparosok nemcsak azért folytattak agrártermelést is, mert az iparból nem tudtak megélni, hanem a fejletlen piaci viszonyok miatt a mindennapi szükségleteiket meg kellett termelniük, a szállításban használt állataik számára pedig szükségük volt legelőre is. A mezővárosok egy részében szabályos jobbágytelkek kialakítására került sor, a fejlettebbeknél viszont az egész határt telekrendszer nélkül használták. Ez nem zárta ki, hogy a földesúrnak majorsági (saját kezelésű) birtoka is legyen, így Nagykanizsán, Zalaegerszegen. Ezekben a mezővárosokban a földeket szabadon lehetett adni-venni. A földesúri hozzájárulás feltételének ismételt kikötése arra utalt, hogy a gyakorlatban nem érvényesült. A mezőváros rendszerint szerződéssel egy összegben, pénzben teljesítette a földesúri kötelezettségeit, vagy azok egy részét. Ez azt jelentette, hogy a mezővárosi polgár csak a saját közösségével került szolgáltatási kapcsolatba. A mezőváros bírója és esküdtjei többé-kevésbé az úriszék jogkörét is gyakorolta. A mezővárosban tehát a földesúr és az úrbéres közötti személyes függőségi kapcsolat meglazult, már előremutatott a szabad polgári tulajdonviszonyok felé. A megye társadalmában jelentős szerepet játszott a szőlőbirtoklás, és a szőlő- ültetvényekben végzett munka. Szinte valamennyi család érdekelve volt ebben. A rendi korszakban a „szőlő" (szőlőshegy, hegység, szőlőskert) jogi fogalom volt, nem volt azonos a művelési ágak között szereplő szőlő fogalmával. A szőlőültetvény létesítése jelentős munkabefektetést igényelt, termőre fordulására több évet kellett várni, és az ültetvény évtizedekig volt használható, felújítása részletekben 19
