Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat-Dunántúlon - Zalai gyűjtemény 55. (Zalaegerszeg, 2002)
VI. A mezővárosok és az úrbériség megszüntetése
lom nem bízhatott abban, hogy az úrbéri törvényszék előtt meg tudja változtatni a vármegyei polgári törvényszék korábbi ítéletét. Tehát a puszták és az irtásföldek kérdése eldőltnek volt tekinthető, ennek folytán a 141 eszmei telek is, csak az egy telekre járó illetmény mennyiségén és a kiadandó legelő helyén lehetett vitázni. Ismerve az úrbéri törvényszék gyakorlatát, egyik fél sem remélhette reálisan, hogy a több éves pereskedés után sokkal kedvezőbb ítéletet tud elérni. Inkább az látszik valószínűnek, hogy az úrbéri törvényszék valamivel kevesebb legelőt ítélt volna meg a városnak, de az uradalmat kötelezte volna az Alsóerdőhöz vezető út kiadására és az Alsóerdő kitisztítására. Az egyezség végrehajtása gyorsan ment. A főtörvényszéki jóváhagyás után már 1857 májusában sor került a kihasítás hitelesítésére.24 A városi elöljáróság azonnal megkezdte az Alsóerdő rendbe hozását, legeltetésre való alkalmassá tételét. Hozzáláttak az erdő megtisztításához, az eltemetett forrás kibontásához, kisajátították a szükséges út területét. A város vezetését kezükben tartó gazdagabbak szerettek volna arányosítást végrehajtani, ennek érdekében felmérést és tervet készítettek. Az 1858 májusában tartott birtokossági gyűlés azonban hosszas vita után elvetette az arányosítást. Kimondták, hogy olyan arányosítási kulcsot nem lehet találni, amely az addigi legeltetési módnál több zavart ne okozna. A létrehozott használati rendszabály szerint minden zalaegerszegi háztulajdonos, akinek háza 1857. május 28-án — a legelő-elkülönítés végrehajtásának napján — már valóságos és számmal ellátott ház volt, vagy legalábbis régi elpusztult házhelyként létezett, külső birtokaira való tekintet nélkül lakóházából a közlegelőre minden számbeli megszorítás nélkül annyi szarvasmarhát hajthatott ki, amennyit csak tartani tudott. A később épült vagy építendő új házak után legeltetési jog nincs. Egy házból, több tulajdonos vagy lakó esetében is csak egy gyakorolhatta a legeltetési jogot, azt azonban bérbe is lehetett adni, de mindig csak egynek. A legeltetés módját a városi tanács határozta meg. A malmok lakóit és a hegyi lakosokat a legeltetési jogból kizárták. Kizárták a kereskedelmi célokra tenyésztett állatokat és a vágómarhákat is a legelőről, a helybeli mészárosok pedig csak azokat az állatokat hajthatták ki, amelyeket saját földművelésük és házi szükségletük céljaira tartottak. A későbbiek során a városi tanács időről időre engedélyezte egy-egy mészárosnak külön-külön, hogy bizonyos számú marhát bér ellenében még kihajthasson a saját szükségletén felül. A hegyi lakosoknak is lehetővé tették egyelőre egy évre — később évenként meghosszabbítva — a legeltetést az Alsóerdőn marhánként öt forintért. Az okiaknak a legeltetést sem ingyen, sem pénzért nem engedték meg.25 A következő évben az erdei használatot is szabályozták, a Felsőerdőből a városiak ingyen, a vidékiek pénzért kaphattak a Üsztogatásból fenyőágat, az Alsóerdőből csak helybeli vehetett pénzért keményfaágat. A rendes vágásból szintén csak pénzért adtak el.26 Az 1880-as években a legeltetési joggal rendelkező háztulajdonosok egy része kísérletet tett a közlegelő egyénenkénti felosztására, ez azonban nem sikerült.27 48
