Horváth Zita: Paraszti vallomások Zalában I. A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálata Zala megye három járásában - Zalai gyűjtemény 51. (Zalaegerszeg, 2001)
Az úrbérrendezés és az úrbéres viszonyok Zalában
egyharmadát a veszprémi püspökség és a tihanyi apátság végezte. A telepítések zöme 1720 után történt, néhány községet másodjára is be kellett telepíteni (pl. Örvényes). 14 faluba németeket, 8 faluba magyarokat, míg 4-be vegyesen németeket és magyarokat költöztettek, 1 faluba szlovákokat, 1 faluba pedig németeket, szlovákokat és magyarokat egyaránt. A telepítési szerződésbe kötelezték a jövevényeket, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, hogy házakat építsenek, földet műveljenek, amiért cserébe 3 évre adómentességet kaptak.81 Az adómentes esztendők letelte után is viszonylag kedvező szolgáltatási kötelezettségük lett, megmaradtak szabadmenetelű jobbágyoknak. Tehát a telepítések során érkezett „új polgárok”, ahogy őket a paraszti vallomásokban említik, szabadmenetelű státusúak voltak. A szabadmenetelűek számát növelték a volt végvári katonák. Lipót császár 1701. november 9-én megszüntette a magyar katonák által őrzött végvárakat. Schenkendorf Kristóf ezredes, kanizsai parancsnok parancsot kapott az udvari haditanácstól 1702. január 26-án, hogy Magyarországon több erődöt rontasson le. Ekkor került sor a legtöbb Zala megyei, köztük az öt kisebb balatoni végvár (Keszthely, Tihany, Vázsony, Szigliget és Csobánc) lerontására.82 A szélnek eresztett katonák egy része letelepedett és jobbággyá vált, és bár elveszítette korábbi privilegizált helyzetét, az új viszonyok között élni tudott a munkaerőhiányból fakadó lehetőségekkel, hasonlóan az új telepesekhez, kedvezőbbek lettek úrbéres terhei. „A török háborúk után szélnek eresztett végvári katonák - szabad költözésű liber- tinusok — voltak elsősorban azok a telepesek, akik megszállták a lakatlan vagy gyéren lakott helyeket. Az 1732-ben megtelepült alsópáhoki lakosok legnagyobb része a szomszédos Szentgyörgyvárból költözött át. Nem kis mértékben a szélnek eresztett végbelieknek köszönhető, hogy a véghelyekben bővelkedő Zala megye etnikai bázisa megmaradt magyarnak a XVIII. században.”83 Varga János is erre az időszakra teszi a szabadmenetelű jobbágyok számának növekedését országszerte, bár már a 17. században tömegessé válik e jobbágy kategória: „Belföldiek és külföldiek, szökevények és menekültek, elidegenedettek, urukat vesztettek és felszabadítottak, jövevények és maguk helyére mást állítok, tegnapi katonák és privilegizált helyekről, tovavándorlók tarka egyvelegéből ugyanis sajátságos magyarországi parasztréteg formálódott... az örökös jobbágysággal közös nevezőre semmiképp se vonható.”84 Egyébként is az örökös jobbágy kifejezésnek kettős értelme van, egyrészt jelenti azt a colonust, akit földesura őseitől örökölt, alti már régóta egyazon földesúr joghatósága alatt él, de jelenti azt a jobbágyot is, - a történetírás inkább ezt a jelentést hangsúlyozza — aki örökös jelleggel alá van vetve földesurának. Érdekes az, amint erről a kérdésről a kilenc kérdőpontban vallanak a parasztok. Ok inkább az előbbi jelentést 81 Zala megye történelmi olvasókönyve, 1996. 138. p. 82 Szántó, 1960. 304. p. 83 Szántó, 1960. 318. p. 84Varga, 1969. 260. p. 31
