Zala megye a XVIII-XIX. században két korabeli leírás alapján - Zalai gyűjtemény 46. (Zalaegerszeg, 1999)
Bél Mátyás: Zala vármegye leírása - II. rész
tett, alkalmas helyeken felállított őrállomás okkal szorosan körülveszik. A várvédők, akik a sok kudarcba fulladt ostrom példáitól fennhéjazóak lettek, mint akik bevehe- teüen helyen települtek meg, mihelyt észrevették a keresztényeket, hangos lármával ingerelték őket. Mg ostrom története • Közben a mieink az őrségeket napról-napra közelebb vitték a várhoz, és már odáig jutottak, hogy július 13-án a vártól egy ágyúiövésnyire a zászlóikat kitűzve, megállapodtak. A törökök észrevévén, hogy a dolog komolyra fordult, öt századukat a váron kívül gyülekeztették, azzal a szándékkal, hogy ha alkalom adódik, a mieinket megtámadják vagy teljesen el is zavarják. De a katonák nem mertek e veszélyes feladatra vállalkozni. Közben Batthyány a Kanizsa körül fekvő földeken a már aratásra érett vetést felégettetni parancsolta. Ezt a várőrség igen rossz néven vette, s ezért veszekedések közepette kérték a mieinket, hogy kíméljék meg a vetést, majd ismét azzal fenyegetőztek, hogy az ilyen gonosz cselekedetet megbünteti az Isten, ha nem állnak el a végrehajtásától. Emlékezetbe idézték, hogy ők a saját kárukon tanultak, ők, akik az elsők között hasonló kegyetlenséggel pusztították a keresztény templomokat, megbűnhődtek érte. Batthyányi azonban sem a kérések, sem az átkozódás nem rendítették meg, s a gabonát, nehogy a kitörő ellenség a várba beszállíttathassa, elpusztíttatta, sőt azokban a csűrökben, amelyekben a vár alatt a törökök különféle gabonaneműket halmoztak fel, felégettette, s az ott istállózott állatokat elhajtotta. Mindez pedig katonáinak nem kevés pusztulásával történt, mert a török őrség állandóan ágyúzta a szerte kóborló keresztény katonákat és ugyanazon a napon tizenhatot terítettek le. Ezt a balszerencsét némiképp enyhítette az az öröm, hogy a mieinkre vadul támadó ellenségből ugyanennyit fogtak el, amennyit az a végzetes nap tőlünk elszakított. Azután az egész nyár folyamán szorongatták a mieink a várost, s igen vigyáztak arra, hogy eleséget ne vigyenek be; ez sok apró csatározásra adott alkalmat. Mint- hogy közben az ellenségnél az élelem mind szűkösebbé vált, mindent megkíséreltek, hogy kitöréseikkel vagy felmentő csapatokkal — amelyekre mohón vágytak — szerezzenek valamit, amivel a növekvő szükséget valamiképpen enyhíteni tudják. A mieinknek éber őrködéssel és mozgékony erővel kellett ezt megakadályozni. S valóban, a sokszor kitörő várőrséget megbosszulták, mert megtépázva nyomták vissza őket a vár falai mögé. A követeket pedig több alkalommal is fogságba ejtve kivégezték. Ezek között volt Czampus Hussain is, akit a törökök a boszniai basához küldtek sirámokkal teli levelükkel. Ezt vagy a saját vigyázaüansága, vagy a mieink szemfüles- sége és az ágyúktól való félelme révén elfogták, s miután nyíltan bevallotta, hogyan állnak az ügyek a várban, lefejezték; a fejét Csikviz István, a győri csapatok parancsnoka, mihelyt alkalma nyílt rá, a vár kapuja elé tűzette ezzel a török nyelvű csípős megjegyzéssé]: „7me, kanizsaiak: a küldöncötök, Czampus H[u]asszain, miután a török portától semmiféle segélyt sem tudott kieszközölni, ő maga lépett be az örökkévalóság kapuján, hogy a holdvilágtól kérjen segítséget 38
