A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)
Fónagy Zoltán: Deák Ferenc és a jobbágyfelszabadítás
annyi gyalognapszámra volt alapozva a nemesi kézben maradó 8 millió hold felének- háromnegyedének művelése. A bérmunkára való áttérésben nem a munkabér előteremtése volt a fő gond, hanem a saját gazdasági felszerelés hiánya, hiszen eddig a jobbágy a maga eszközeivel, állataival állt ki úrdolgára. Most egyszerre óriási beruházásokra lett volna szükség felszerelésben, igás állatokban, épületekben. Korabeli becslések szerint 160-180 millió forintra lenne szükség az átálláshoz. Ehelyett a birtokos osztály 2-300 milliós adóssággal lépett át az új korszakba. Ebben a helyzetben érthető, hogy a kármentesítés szenvedélyesen tárgyalt kérdéssé vált. Még az utolsó rendi országgyűlésen fenyegette meg Batthyányi az egyébként liberális gróf Szapáry Antal: „Hogyha a kárpótlás meg nem lesz, agyonlőlek!” A miniszterelnök válasza demonstrálta a kormány elszántságát: „Arra nem lesz szükség, mert akkor magam hajtom azt végre.”11 Deák nyilvánvalóan osztozott a túlnyomórészt birtokos nemesekből álló követi kar, illetve a főrendek aggodalmaiban, rossz közérzetében; bíráló megjegyzései arra vonatkoztak, hogy a törvény nem biztosított semmilyen átmenetet, felkészülési időt a földesuraknak. Úgy érezhette, a nemesség kárára billent meg az az egyensúly, amelyre az érdekegyesítő politika mindig törekedett, a békés társadalmi átalakulás előfeltételének tartva a társadalmi osztályok különböző érdekeinek lehetőség szerinü kímélését és egyeztetését. Fenntartásainak ismeretében az ellentámadással kísérletező konzervatív főrendek (a nádorral az élükön) felszólították Deákot, hogy ha lehet, eszközöljön valami változást az úrbéri törvényen. O azonban elhárította a kezdeményezést: bár továbbra is hangoztatta, hogy a március 18-i határozatot megfontolatlannak és elsietettnek tartja, ugyanakkor megváltoztatását jogi és politikai szempontból is lehetedennek látja. A törvénytervezetet ugyanis mindkét tábla egyhangúlag fogadta el, sok megye már ki is hirdette: „elvenni ismét az adottat, egyenesen annyi volna, mint öldöklő parasztháborút előidézni”.12 Deák azt is felmérte, hogy ezekben a napokban, kétségtelen tekintélye ellenére sem rendelkezett korlátlan befolyással az események alakítására. A jobbágyfelszabadítás megvalósult módjára is vonatkoztatható április eleji kijelentése, amit Szögyény alkancellárnak tett, aki felhívta, hogy használja fel befolyását a diéta kívánságainak mérséklésére: „Hát ki gondolja, hogy az eddigiek is meggyőződésem és óhajtásom szerint történtek, de részeg emberrel nem lehet okosan beszélni, pedig az országgyűlés most részeg.”13 A fenntartások ugyanakkor nem érintették a lényeget: magát a jobbágyfelszabadítás tényét Deák természetesen örömmel fogadta. A történtekkel való azonosulását 11 Fiáth Ferenc: Életem és élményeim. Budapest, 1878. II. kötet 96. p. 12 Deák levele sógorához, Kónyi i. m. 206. p. A konzervatív ellentámadás történetét szintén Varga János i. m. rekonstruálta, 195-214. p. 13 Szögyény-Marich László emlékiratai. Budapest, 1903. I. kötet. 64. p. 24
