A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)

Hermann Róbert: Deák Ferenc tevékenysége 1848 októberétől a szabadságharc végéig

így az ország törvényeire teendő esküvel együtt. Ugyanakkor javasolta, hogy a hadsereget mielőbb összpontosítsák és egyesítsék, amíg a válasz meg nem érkezik. Vele szemben a radikális Madarász László a nyaktilót emlegette, s arról beszélt, hogy immáron öt hónapja minden képviselőnek le kellett számolnia mindennel. Kossuth ironikusan megjegyezte: „Akinek tetszik, Madarász barátja úti levelet fog adni”. Ezután hosszan szólt a kudarcba fulladt békekísérletről. Úgy vélte, „most tudjuk, hogy egyezkedni nem akarnak, most kell a nemzetnek erősnek lenni”. Ha Becsből az államadósság egy részének átvállalását kérnék, meg lehetne gondolni a dolgot. „De a nemzet meggyilkoltatása soha egyezkedés tárgyává nem válhatik”. Csak maradjon együtt az országgyűlés, és intézkedjen. Az ország dolga jobban áll, mint két hónappal korábban, hiszen van 110.000 főnyi hadserege.45

Másnap, január 13-án a nyílt ülés ismét a békekövetség ügyét tárgyalta. Szacsvay Imre és Asztalos Pál arról beszéltek, hogy Windisch-Grátz válasza után a küldöttség megbízatását megszűntnek kell tekinteni, s a nemzetnek az élet-halál harcra kell készülnie. Bezerédj István ezzel szemben úgy vélte, hogy a küldöttség megbízatását fenn kell tartani, „hogy kísértsen meg tovább is mindent, mit a nemzet becsületének, jólétének és szabadságának alapján megkísérthet”.

Kossuth úgy vélte, e válasz után nincs mód az alkudozásra. „Ha a borjút mészárszékre viszi a mészáros, hogy leölje, s szabadkozik a kötélen, ez pedig azt mondja: ne szabadkozzál, legyen köztünk béke, de azon feltétel alatt, hogy végezzelek ki; mit tesz ez, hiszen ez a legrosszabb, ami történhetik vele”. Ki kell tehát mondani: „Magyarország az önvédelem terén áll, oly igazságos téren, melynél igazságosabbat nem ismer a história, mégis kinyújtá engesztelésre karjait; de azt felelték, halj meg, ha békét akarsz! Ha pedig így felelnek, nem tehetünk egyebet, mint hogy védelmezzük magunkat, mert hiszen halni lesz idő, erre még ráérünk akkor is, ha elvesztettük a nemzeti létnek harcát”.

Nyáry Pál, az OHB tagja elfogadta Kossuth indítványát, de azzal a kiegészítéssel, „hogy mi erőszakkal voltunk a védelmi térre szorítva, hogy védjük magunkat ameddig lehet, s fel nem adjuk a nemzet jogait, mindamellett a nemzet törvényes jogainkat s függetlenségének alapján minden pillanatban készek vagyunk a békére”. Kossuth viszont úgy vélte, felesleges lenne előre megkötni a nemzet kezét azzal, hogy a képviselőház kimondja: bármely esetben kész az 1848-as törvények fejében a békére. Ebben az esetben ugyanis egyenlődén harcot vív az ország. Nyáry Pál ezután azzal érvelt, hogy ő nem Windisch-Grätzet akarta megnyugtatni indítványával, hanem a hazai és az európai közvéleményt. Hiszen az ország nem akar a végtelenségig harcolni, s ha a képviselők a megszállt területek népével el akarják hitetni, hogy nem csupán önmagukért, hanem a nemzetért harcolnak, ki kell jelenteniük, hogy az 184845Hunfalvy 151-152. p., Beksics 68-70. p. Ld. még Hermann Róbert: Kossuth és Perczel nézeteltérése 1849 januárjában. Hadtörténelmi Közlemények, 1986/2. 315-117. p.

208