A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)

Hermann Róbert: Deák Ferenc tevékenysége 1848 októberétől a szabadságharc végéig

Grätz a küldöttek neveit hallva megjegyezte: „Tiszteletreméltó nevek!” Windisch- Grätz Batthyányra vonatkozó megjegyzéséből nyilvánvaló volt, hogy mint országos küldöttség ugyan nem működhetnek, azonban nem akarva elmulasztani az alkalmat a cél, a békés megegyezés elérésére, s abban reménykedve, hogy a herceg esedeg megenyhül, mégis megjelentek nála.

A küldöttség nevében Majláth adta elő mondandójukat. „Mint a magyar ország- gyűlés küldöttei jöttünk hercegségedhez” — kezdte beszédét. Ám Windisch-Grátz indulatosan félbeszakította, hogy a magyar országgyűlés nincs, azt már régen feloszlatta az uralkodó. Majláth nem jött zavarba, s elmondta, hogy a nemzet kész elfogadható feltételek mellett felhagyni az önvédelmi harccal. A herceg kijelentette, „hogy azok után, mik az országban történtek, sem fegyvernyugvásról, sem bármi egyéb egyezkedésről szó sem lehet, hanem egyedül csak feltétlen alávetésről (unbedingte Unterwerfung)”. Közölte, hogy „ő az országot fegyverrel fogja elfoglalni, katonai kormányt hozand be, s majd akkor őfelsége fogja elhatározni jövendőre a teendőket”.

Majláth ezután kérte, hogy a herceg engedje meg, miszerint Olmützbe mehessenek az uralkodóhoz, s addig adjon fegyverszünetet. Windisch-Grátz erre kijelentette, hogy az uralkodó nem fogadhatja a küldöttséget, s ő sem adna más feleletet. „Engem Őfelsége a legmesszebb terjedő teljhatalommal ruházott fel — folytatta —, s azért az Önök óhajtását nem teljesíthetem. Én hadműveleteimet semmi esetre abba nem hagyom, míg az ország feltétlenül meg nem hódol; csak ha ez megtörtént, engedhetem meg valamely küldöttségnek, hogy királya kegyelméhez folyamodjék. A velem szemben álló rebellis seregtől pedig mindenesetre megkövetelem, hogy előttem elde- fílírozzon [díszmenetben elvonuljon], a fegyvert letegye, s urának, a császárnak és királynak esküvel hűséget fogadjon. Az urak tudni fogják, hogy Bécsben is el tudtam nyomni a lázadást, hol százezrével álltak velem szemben a fegyveresek, s hol hátamat a magyar lázadók serege fenyegeté. Azonképpen fogok tudni itt is fegyveres erővel szerezni érvényt a törvényes hatalomnak”. Ezután Lonovicshoz fordult, s figyelmeztette arra a kötelességre, „melyet reá a szenvedélytől és félrevezetéstől izgatott időben állása szab”. Amikor Deák kérte, hogy visszatérhessenek a fővárosba, Windisch-Grátz először igent mondott, majd hirtelen megváltoztatta ígéretét: „Mint parlamenterek vannak itt; s ha útukban valamely összecsapásba keverednének, és baj érné Önöket, bennünket érhetne a vád vagy gyanúsítás. Tudtukra adjuk Önöknek, mikor lehet biztos távozásuk. Lesz rá gond, hogy addig illő ellátásban részesüljenek”. Más változat szerint az indoklás a következő volt: „Nem akar — úgymond — kétkedni a jelenlevő urak becsületes szándokában, mert az iránt biztosítja őt előéletük és előbbeni állásuk, azonban katonai tekintetek nem engedik meg, hogy őket elbocsát204