A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)

Dobszay Tamás: Deák Ferenc és az igazságügyi minisztérium szervezése

hatott hivatalnokoknak befolyását a dolgok új rendének alakulására veszélyesnek tartván, valamennyi régi hivatalnokot nyugdíjaztatok kívántak. S mivel ez nem történt, [...] számtalan gáncs és gyanúsítás szóratott a különben bizalomtól környezett egyik s másik miniszterre.”56

A személyzet alkalmazását érintő bírálatok egyidejűek a minisztérium politikája elleniekkel, és a két ügy össze is kapcsolódott. Az utca tiltakozott egyes kinevezések ellen, és — Horváth Mihály szavai szerint — olykor nehéz különbséget tenni a kilengések politikai és személyes sértettségből fakadó okai között. Horváth a zajos bírálatok okaiként a hivatalkeresők csalódottságát, és a forradalmi közhangulattal járó, a te- kintélytisztelet elmúltával tapasztalható betyáros viselkedést említi.

Ma már igen nehéz a személyes és a politikai indítékokat szétválasztani és arányosítani. A radikális sajtó érthető ellenérzésekkel fogadta azoknak a régi tisztviselőknek a beáramlását az alkotmányos kormányrendszer hivatalaiba, akik azelőtt az abszolutisztikus igazgatási gépezet kormányszékeiben szolgáltak, és tiltakozott a régi pecsovics hivatalnokok tömeges alkalmazása ellen. Féltek, hogy a régi szellemben gyakorlatot szerzettek — ahogy Töltényi hírhedt könyve mondja — „veszélyesek a szabadságra”.57 Ugyanakkor kissé túldimenzionálták az ebből származó veszélyt; az ellenforradalom elsősorban nem az ő köreikből, hanem a birodalmi bürokrácia és az udvar felől fenyegetett. A bírálók ugyanakkor nem voltak tekintettel az igazgatás érdekeire, amelyek tapasztalt hivatalnokokat tettek szükségessé. Hasonlóképpen kevéssé vették figyelembe ekkor már azt is, hogy a radikálisok jelenléte a hivatalokban politikailag megterhelő lett volna annak a kormánynak, amely még éppen önállósága kiküzdésével volt elfoglalva. A kormány a küzdelem során folyamatosan igazolni volt kénytelen képességét a konszolidált viszonyok fenntartására, miközben a dinasztia iránti lojalitás bizonygatására is rákényszerült. A bírálók azonban nem elégedtek meg sem azzal, hogy néhány radikális bekerült a hivatalokba (az igazságügyben pl. Irányi), sem azzal, hogy jobbára a reformellenzéki liberálisok kerültek a fő posztokra. Ugyanakkor, mint majd látjuk, a támadások egy része nem volt méltányos, sőt néha nemtelen hangokkal keveredett.58

56 Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harczának története 1848. és 1849-ben. (2. kiadás) I. Pest, 1871.23-24. p.

57 A személyzeti kérdések ügyében a kormányt ért támadásokról és Töltényiről lásd még: Id. Sző- gyény-Marich László im. 84. p. A régi hivatalnokokról: Hof- und Staats-handbuch des österreichischen Kaisertumes. Bollendet vor den 13. Marz. 1848. Wien, 1848. Kancellária: 213. és köv. p., helytartótanács: 423-425. p., kamara: 426-427. p. hétszemélyes tábla: 436. p., Töltényi Miklós: Hű tükre a megbukott Kanczellaria, Helytartótanács és Kamara hivatalnokainak. Bécs, 1848.

58 Az egész kérdéskörre: Urbán Aladár: Tíz válságos nap a Batthyány-kormány történetéből. 1848. május lO.-május 20. In: Uő.: A nagy év sodrában. Tanulmányok 1848-ról. Budapest, 1981. 104. p., továbbá Agitáció és kormányválság 1848 májusában. Uo. 214-215. p.

114