A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849 - Zalai Gyűjtemény 33. (Zalaegerszeg, 1992)

HERMANN RÓBERT: AZ 56. HONVÉDZÁSZLÓALJ TÖRTÉNETE (1848 OKTÓBER–1849 OKTÓBER)

csapatok balszárnyán állott még két osztály a 6. (Württemberg) huszárezredből és a jobbszárnyon egy század a 17. (Bocskai) huszárezredből. A tüzérség nagyjából egyenlően volt elosztva a két szárny között. A túlerőben lévő cs. kir. csapatok támadása elől Asbóth jobbnak látta rendben visszavonulni. Az 56. zászlóalj, amely a nap addigi folyamán még nem volt tűzben, a 25. zászlóaljjal együtt kezdte meg hátrálását. A csataleírásokból nem egészen világos, hogy a két zászlóaljat Királyrév előtt, vagy már a falu mögött érte a cs. kir. tüzérség és lovasság támadása. Valószínűbbnek látszik, hogy még Királyrév előtt történt mindez. Tény, hogy a két osztály Württemberg-huszár hiába próbálta meg feltartani a cs. kir. vértesek rohamát, s odahagyták az 56. zászlóaljat. A honvédeket körülvevő nehézlovaság elől a zászlóalj parancsnoka, Mikovényi százados, és Kozma Rudolf zászlóaljsegédtiszt futásban keresett menekvést. A vértesek vezetője magyarul szólította fel a zászlóalj katonáit, hogy adják meg magukat, mert hiába minden ellenállás. Egy főhadnagy — sem Horváth Mihály, sem Tóth Károly nem írja a nevét — állítólag hajlott a felszólításra; Horváth szerint leoldotta a kardját és átnyújtotta a vértes tisztnek, mire az „úgy vágta arcon, hogy félpofája azonnal lehullott". Tóth Károly szerint a főhadnagy szándékát nem követte tett, mert Jámbor Ferenc tizedes ráemelte szuronyát, hogy befogja a száját. Ezt követően Jámbor elkiáltotta magát: „Zala megyeiek! Oda ne adjátok, meg ne gyalázzátok a kápolnai zászlót!" Jámbor felszólításának meg is lett a foganatja. Jámbor állítólag lelőtte az ellenséges tisztet, majd a zászlóalj két oszlopban lassan megindult a Dudvág (Feketevíz) partja felé. A két oszlopot Pirovits Károly és Bolemann Adolf századosok vezették. Azonban még mitlőtt a zászlóalj elérhette volna a Dudvág partját, a cs. kir. tüzérség tüzelése következtében a két oszlop felbomlott. A vértesek erre elkezdték kaszabolni a honvédeket, s csupán egy kisebb csoport tartotta magát. Ezek a zászlóalj zászlaja köré gyülekeztek Szekeres József hadnagy vezetésével, s egészen a Dudvág partjáig sikeresen megóvták azt az elfoglalástól. Itt a zászlótartó, Horváth József a folyóba vetette magát, s úszva mentette meg a zászlóalj zászlaját. A zászlóért folytatott küzdelemben elesett egy másik vértes tiszt is. A vértesek közben egy magyar ütegre vetették magukat. Ezt a Rezsny Imre százados vezette 25. zászlóalj katonái próbálták megmenteni. Rezny fellépése és a vértesek irányváltoztatása lehetővé tette, hogy Kisfaludy dandárparancsnok rendezze saját volt zászlóalját, s újra négyszöggé formálja azt. A 25. és 56. zászlóaljhoz aztán csatlakozott a már említett, a Dudvág jobbpartjára küldött különítmény; így e viszonylag jelentős erőnek sikerült a vértesek rohamait visszavernie, s az üteg nyolc ágyújából ötöt megmentenie. A balszárny csapataihoz csakhamar csatlakoztak a jobbszárny visszavonuló egységei is; a rendezett visszavonulásban Asbóth elérte a Seregakol és Puszta-Aszód közötti hidat s visszatért a kiindulási helyre. Asbóth első jelentésében három halott tisztre és kb. 150 halottra és sebesültre tette veszteségét; június 18-i jelentése szerint a csatában 8 főtiszt és 99 közlegény sebesült meg; a foglyok és elesettek számát nem tudta megadni, mert naponta újabb és újabb, alakulataiktól elszakadt katonák érkeztek meg. Az 56. zászlóalj veszteségét Tóth Károly 280 főre tette; mivel június 11. és 24. között nem