A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849 - Zalai Gyűjtemény 33. (Zalaegerszeg, 1992)

MOLNÁR ANDRÁS: A 7. HONVÉDZÁSZLÓALJ TÖRTÉNETE

tartható a vár, mert van még elegendő élelmünk, a legénységet a 2 kis casamatába, a 2 üres lőportoronyba, a 2 kapu aljába, s hova az ellenség bombái elől el rejthetni. Ha kérdenek mint katonát, úgy azt felelem, hogy még van élelmünk, lőporunk (s ez még van 4700 töltés, elegendő 4—5 napra), míg az ellenség rést nem tört falainkba és míg kétszer legalább onnan szuronnyal vissza nem vertük az ostromló ellenséget, addig alkudozásról ne is szóljunk. Ha pedig kérdenek engem, mint magyart, úgy azt felelem, hogy utolsó csepp vérünkig védjük a várat."

264 Február 2-án reggel azután sor került Lipótvár második, immár mindent eldöntő bombázására. „Kétnegyed nyolcra kezdődött a rémítő bombardírozás a 60 fontos bombákkal, rakétákkal, gránátokkal, kartáccsal s ágyúgolyókkal, s tartott 2/4 9-ig úgy, hogy az egész vár, s épületek rengettek bele, s ha tovább tart, minden épület összerogy" — írta naplójába Szekovics Pál. A nagyerejű bombázás elől a legénység a kazamatákba menekült. „A kórházban többen betegen feküdtek — emlékezett vissza Laky Antal — de az ágy szűke miatt a pallón szalma-zsákok. Oda is betört egy bomba és egy egerszegi fiúnak a hasán szakadt szét, az isten tudja hányszáz darabra szórta."

265 A magyar tüzérség alig fejtett ki ellenállást — állítólag Ordódy parancsot adott, hogy ne lőjenek, s hogy biztos lehessen a parancs végrehajtásában, a lőszerraktár kulcsát még el is záratta. A bombázás befejeztével Ordódy összehivatta a védősereg tisztjeit és bejelentette, hogy értelmetlen a további ellenállás, ezért feladják a várat. Egyidejűleg kitűzette a fehér zászlót, és parlamenterként Simunich-hoz küldte Starhemberg századost. „Ordódy parancsnok írott nyilatkozatot ada, miszerint az őrizet magát ő Fölsége kegyelmére megadja." A védők — két törzstiszt (Ordódy és Mednyánszky őrnagy) 38 főtiszt és 1272 közlegény a déli órákban lerakták fegyverüket, majd délután 2 óra körül kivonultak a várból. A császáriak által „beígért" hazamenetelből persze semmi sem lett: valamennyi védőt foglyul ejtették, és még aznap délután Nagyszombatba kísérték.

266 A 7. honvédzászlóalj honvédéi, felszerelésük, fegyverük a császáriak kezére kerültek, még Keszthelyen kapott szép zászlójukat a vár feladásának napján Csernovics István, a 31. honvédzászlóalj hadnagya égette el. „Midőn a várbeli tisztek Simonich osztrák generálisnak hódolni mentek — használva ezen alkalmat, Zinnern őrnagy szobájából a zászlót letépve és hamuvá tettem, és így a 7-ik z[ászló]alj zászlóját minden gúnytól megmentettem."

267 Lipótvár védőit — köztük a 7. zászlóalj tisztjeit és közkatonáit — Nagyszombatból Pozsonyba, onnan pedig Bécsbe vitték. A tiszteket Pozsonyban és Bécsben elválasztották a legénységtől és a tisztek közül is külön kiemelték a volt cs. kir. katonákat. A legénység és az altisztek egy részét Bécsben besorozták a cs. kir. gyalogezredekbe közkatonának, más részüket — és néhány tisztet is — mint szolgálatra alkalmatlant, még 1849 márciusában szabadon engedték. (Az ekkor hazatérők közül 1849 tavaszán többen másodszor is szolgálatra jelentkeztek a magyar honvédseregnél!) A zászlóalj tisztikarának jelentős részét Bécsből Kőniggrátzbe szállították, és onnan már csak a világosi fegyverletétel után, 1849 szeptemberében „szabadultak"; egy részüket besorozták a császári seregbe, mások egyelőre hazamehettek. A hazatért honvédek jelentős részét azután előbb-utóbb mégiscsak besorozták, így végül a 7. honvédzászlóalj volt katonái csaknem valamennyien elszenvedték ezt a büntetést.

268 /