Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 28. (Zalaegerszeg, 1989)

Gyimesi Sándor: Az iparosítás Délkelet-Európában az I. világháború előtt

látványos megnyilvánulásai az építkezések. A román nagybirtokosság Bukarestbe költözve sorra emeli igényes, a nyugat-európai színvonaltól el nem maradó palotáit. A középítkezésekkel együtt ők teszik Bukarestet a Balkán legnagyobb, leggazdagabb fővárosává. Az építőipar ebben az időben még messze van az üzemszerűvé válástól: ahol az építkezések hatása lecsapódik, az az építőanyagipar. Ennek termelése 1901 és 1915 között Romániában megkétszereződött, a bele invesztált tőke (40 m) négyszerese az együttesen számolt bolgár és szerb építőanyagiparénak. A nagybirtokosok kezén felhalmozott tőke közvetlenül is átmehetett ipari vállalkozásokba. Példának a J. A. Cantaenzano által 1890-ben Brailában alapított Portland-cement műveket említsük. Az agrártermelés másik típusát Bulgária és Szerbia jelenti, ahol a paraszti birtok volt túlsúlyban. Az exporttermelés haszna így a parasztsághoz folyik, annak fogyasztása kiemelkedik a tradicionális keretekből s bővülő belső iparcikkpiacot eredményez. Ezt a növekvő fogyasztást nehéz lemérni, de utal rá a sertésexportba már a XIX. század elején bekapcsolódó Szerbiában a vásárok megszaporodása a század derekára, a bolthálózat rohamos kiépítése, az iparcikkek megjelenése a boltok árukészletében stb. Az így keletkező kereslet kielégítése kétféleképpen lehetséges. Egyrészt egy helyi ipar kibontakozásával. Esetünkben azonban ez inkább a kézműipar elterjedését hozta. Még inkább azonban a másik megoldás érvényesült: iparcikk importból fedezni a szükségleteket, s ez a belső piac iparfejlesztő hatása ellen hatott. Egészében megkérdőjelezi azonban az export jövedelmek iparfejlesztő hatásának értékét a kereskedelmi mérleg: 1886—1911 között Görögország végig deficites, Románia 1901-ig, utána jelentős többlete van, Bulgáriának csak az 1896—1905-ig terjedő évtizedben volt többlete. A legkedvezőbb képet Szerbia mutatja, szerény, de állandó többlettel. Az exportbevételek alakulása összhangban van a századelő „kis fellendülésével" Romániában. Nem táplálja viszont a növekedést Görögországban és Bulgáriában. Eljutván így az iparosítás finanszírozásának kérdéséhez, a tőkeimporthoz, mint gyorsító tényezőhöz. (A bányászatba történő befektetéseket már láttuk, kérdés egyéb területeken mennyire érvényesült a hatásuk.) A működő tőke beáramlását a bányászatba, mint exportszektorba már láttuk. Ezen kívül a szerb és a bolgár iparban nem igazán jelentős a külföldi tőke, bár jelen van. Görögországban viszont már a befektetések közel kétharmada, Romániában 80%-a van külföldi kézben. Mindezek az összegek azonban eltörpülnek a hatalmas államkölcsönök mögött. Még Romániában is több mint négyszerese ez az iparba beruházott össztőkének. Görögországban hasonló az arány, Bulgáriában már tízszeres, Szerbiában tizenhétszeres ez az arány. Ezeket egyedül Románia használta fel okosan: infrastruktúrája kiépítésére fordította. A többieknél jórészt improduktív célokra, az államapparátusra, hadseregre, részben háborúkra költöttek hatalmas összegeket, hogy azután az adósság önmagát szülje újra: a visszafizetéseket, kamatokat újabb kölcsönök felvételével fedezték. Az iparosítás kudarcának egyik okát alighanem itt kell keresnünk: az adósságok improduktív