A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
B-szekció - Tóth Tibor: Aprófalvak falvak — településhálózat
jenek alig a 10%-át tette ki az eszköztőke, s az energiaszükséglet 97%-át az emberi és állati munkaerő alkotta, a különféle gépi erőforrások mindössze a szükséglet 3%-át szolgáltatták.) Csajanov pl. rámutat arra, hogy a századforduló orosz parasztgazdaságában a munkaerő elhelyezés — s nyilván a fenntartás is — változó szükségletei szorosan meghatározták a földhasználat méretét. Fél Edit és Hof er Tamás átányi monográfiájában ismertetnek egy esetet, amikor a férjhezmenés következtében átmenetileg csökkent háztartási munkaerő pótlására a gazda ideiglenesen növeli az igavonó állományt. Az élőhelyre vetített gazdasági népsűrűség aránya éppen az egyensúly biztosítása miatt a tradicionális gazdálkodás számos stílusát hozhatta és hozta is létre. Némi egyszerűsítéssel az alacsony népsűrűség és a legeltető gazdaság, a közepes népsűrűség és a szántógazdaság fokozatos terjedése, az átlagnál nagyobb népesség és a kertgazdálkodás közötti kapcsolat alighanem megteremthető. Ezeknek a változatoknak a létrejötte azonban azt jelzi, hogy a közösség elsősorban már aktívan vesz részt az eltartóképesség adott lehetőségeinek célszerű felhasználásában. Kérdéses természetesen az, hogy ezzel a majdnem egységnyire becsülhető helyettesíthetőséggel milyen korlátok között élhet a közösség? Ahhoz, hogy e kérdésre választ kapjunk, el kell gondolnunk a termelési feltételek szélsőséges egyensúlytalanságát. Egyik esetben a gazdasági népsűrűség egy határon túli csökkenése a háztartásonkénti anyagi termelési feltételek olyan bőségéhez vezethet, amelynél egyre inkább elhalványodik, esetleg meg is szűnik a létfenntartást is szolgáló közösségi reguláció szerepe, a faluközösség szétesik, a népesség széttelepszik, döntővé válnak a legegyszerűbb gazdálkodási formák, a háztartások esetleg nomadizálnak. A másik esetben viszont a nagy sűrűség miatt a népesség egy része egész egyszerűen kiszorul a gazdaság adott kereteiből, s vagy a horizontális, vagy pedig a vertikális mobilizációra kényszerül. A gazdaságban megmaradni tudó szerencsésebbek feladata ettől kezdve az lesz, hogy kevesebbed magukkal hozzanak létre anyagi termékeket, annyit, amennyi az önfenntartáson felül a kiszorulók szükségleteit is fedezi. Ez különösen akkor fontos, ha ezek a kiszorulók valamilyen ok miatt nem változtatnak lakóhelyet. A visszamaradok számára nem marad más, minthogy a kiszorulók termelőerejét pótolják, rendszerint az anyagi erőforrások technikai elemének növelésével. Itt természetesen a helyettesíthetőség már egyre kevésbé lesz egységnyi, a kölcsönhatás egyre kevésbé lesz lineáris. Szeretném hangsúlyozni azt, hogy ez a technikai segédlettel való pótlás nem jelenti okvetlenül a termelési feltételek összegének növekedését, következésképpen a pótlás szintje nem okvetlenül járul hozzá a tradicionális gazdaság teljes modernizálásához. Bizonyítja ezt többek között az, hogy magam legutóbb igazolhattam a két világháború közötti időszakra vonatkozóan a falvakban működő és rt földtelenek javát szolgáló közösségi redisztribució meglétét. (Más kérdés természetesen az, hogy magából a helyettesítő technikai fejlesztésekből következhet is a termelési feltételek összegének növelése. Erre az esetre alább még visszatérek.) A tradicionális társadalom-gazdaságból kiszakadni kényszerülők kedvező esetben új élettérre tehetnek szert, és megteremtődik annak a lehetősége, hogy kialakuljon az ágazati munkamegosztás rendszere. A termelési feltételek bár-