A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

E-szekció - Bíró Friderika: A paraszti életmód Délnyugat-Dunántúlon az

MÜLLER ROBERT ÖSSZEFOGLALÓJA A B-SZEKCIÓ MUNKÁJÁRÓL Gazdaságtörténet és közgazdaságtudományi szekciónk munkája Tóth Tibornak az „Aprófalvak — falvak — településhálózat" című vitaindító előadásával kezdődött. Nem annyira történeti, mint inkább elméleti közgazdaságtudományi megközelítésben taglalta ezt a témát. Magának a falunak a fogalma sem tisztázott még, hiszen erről a tegnapi plenáris ülésen Simonffy Emil is szót ejtett előadásában. Az aprófalvak vagy törpefalvakra vonatkozó 999-es illetve 499-es felső lélekszám-határ tulajdonképpen csak egy statisztikai határ, az előadó által tárgyalt településtípusra, mint általában a falvakra a a lakóhely, a munkahely, illetve a fogyasztás és termelés egysége, továbbá az endogén fejlődés jellemző. A falvakban is a munkarendszer feltételei a föld, a munkaerő és a tőke. illetve a technika. A falu és a népesség a föld eltartóképességének egységén kell, hogy alapuljon. Két koordináta-rendszer segítségével érdekes modellt állított fel. Egyrészt a népességszám és a rendelkezésre álló föld nagysága adott egy hiperbolát, hiszen minél magasabb a népesség, annál kisebb föld jut egy-egy gazdálkodási egységre, illetve minél több a föld, annál több jut belőle a gazdálkodási egységekre. Másrészt a rendelkezésre álló föld mennyisége arányos az árukibocsátással, a piacra vihető áruk mennyiségével. A két hiperbola metszéspontja, s annak közvetlen környéke adja az ideális állapotot ebben a rendszerben. Ez vonatkozik az aprófalvas települési körzetek döntő többségére, amelyek a 18. századi újjátelepítések során keletkeztek s viszonylag gyorsan elérve ezt az optimumot, stabilizálódtak. A tőkehiány miatt a technika kevésbé játszhatott szerepet ezekben a falvakban. A 15. század és a 19—20. század fordulójának agrotechnikája között szinte alig figyelhető meg különbség. A stabilitás fenntartásának vagy a népességnövekedés korlátozása, vagy a művelésbe vont földterület növelése lehet csak a feltétele. Az utóbbira a szűk határban, a nagybirtok szorításában alig van lehetőség, ezért földhiány lép fel. A föld ára megnő, a magas megtakarítási készség eredménye a népesség körében monetarizálódik, és nem a technika fejlesztésére irányul. Egyre kevésbé kapcsolódhatnak be így az árutermelésbe. A népességkorlátozásnak több módja alakult ki, ilyen a széleskörben elterjedt egyke, vagy éppen az elvándorlás, részben Amerikába, illetve a politikai körülmények változásával a városba. Dél-Dunántúl aprófalvainak többségében az alacsony népesség nagyon kevés földdel rendelkezett. Ezek regresszív típusú falvak, hisz számításba kell venni, hogy ezek a területek egyben szinte várostalanok is. így az árutermelésbe való bekapcsolódásnak is komoly nehézségei voltak. Többnyire erdősültek ezek a területek, és az árutermelésbe az erdőn és az állattartáson keresztül kapcsolód337