A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
E-szekció - Petánovics Katalin: A zsellérségtől a summásságig vezető út egy Zala megyei kis faluban
5 2 3—5 hold között 5—10 hold között. A belső telek nagysága 200—1050 n.ölig terjedt. Rétje 21 családnak volt de csaknem minden család rendelkezett szőlővel. A falu határában volt összesen: 386,253 kh szántó, ebből 285,1471 kh Festetics Taszilóé, 18,685 kh kert, ebből 1,685 kh Festetics Taszilóé, 46,913 kh rét, ebből 5,1551 kh Festetics Taszilóé, 31,162 kh legelő, ebből 30.1183 kh Festetics Taszilóé, 3293,660 kh erdő ebből 3293,660 kh Festetics Taszilóé. 1945-ben 62 család kapott földet. A kiosztott földek 0,1400 kh—3 kh-ig terjedtek általában családonként, de a sokgyermekes családok 4—5, sőt egy esetben 7 kh holdhoz jutottak. 18 családnak 589 n.öles házhelyet is osztottak a vállusi majorban. Az annyira áhított föld az újbirtokosoknak az Örömön túl jó ideig nem sok hasznot hajtott, öt, tíz év kellett, amíg annyira vergődtek hogy fogatot neveltek, szekeret és szerszámokat vettek. Addig a nagyobb gazdákhoz folyamodtak, és ugyanúgy ledolgozással fizettek érte, mint korábban. Vagy igyekeztek az újgazdák összedolgozni, fogatközösségre lépni. Mire mindent megszereztek, jött a tsz-szervezés. És itt véget is ér küzdelmes sorsuk, új utak, másfajta küzdelmek vártak rájuk. Visszapillantva a vállusi, s a Keszthely környéki Festetics zsellérek útjára, nem kis megrendüléssel vesszük tudomásul, hogy a 18. századi telepes őseik jobb körülmények között éltek — s ezt a fennmaradt összeírások, vagyonleltárak igazolják —, mint a 20. századi summás utódaik. S ez az elszegényedés szinte lépésről lépésre követhető, egy felülről irányított, tudatos birtokpolitika következményeként. Az elszegényedés azonban nemcsak az anyagiakban következett be, hanem vele párhuzamosan fizikai és szellemi állapotukban is. Előbbit az elégtelen táplálkozás és a korán kezdett megerőltető munka okozta, utóbbit több minden. Első helyen említeném a már gyermekkorban elkezdett, a tej híján fellépő rendszeres borfogyasztást. Második helyre kívánkoznak a csonkán maradt iskolaévek, amelyeket sohasem fejezhettek be a kiskanásznak, libapásztornak szegődő gyerekek. Végül örökös kiszolgáltatottságuk, folytonos parancshoz szoktatott életük is egyfajta szellemi szegényedést vont maga után. Ezek az emberek 14—15 éves koruktól minden év felét uradalomban töltötték, sokat láttak, tapasztaltak. Gazdasági tapasztalataikat mégsem tudták gyümölcsöztetni, mert a birtokos falusiak nem hallgattak rájuk, saját földjük meg nem volt, vagy oly kicsi, hogy ott nem lett volna mit újítani. Saját falujukban a földes parasztok nézték le őket, az uradalmakban a cselédség. A zalai — s ezen belül a Keszthely környéki — aprófalvakból verbuvált summások (ezt e témában folytatott több éves tapasztalatból tudom), mindig heterogén tömeget képeztek, sohasem váltak igazi érdekközösséggé, mint ahogy pl. az egy helyről jött matyók összetartottak és zárt egységet alkottak. Mégis, ezek a testben, s lélekben megnyomorított emberek őrizték meg az utókor számára a legteljesebben a népköltészetet, s a néphagyományokat. Ez volt az ő egyetlen gazdagságuk.
