A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

D-szekció - Kelemen Elemér: Az alapfokú oktatás fejlődése a Dél-Dunántúlon az Eötvös-törvénytől napjainkig

Az alsófokú iskoláztatás dél-dunántúli alakulásának felszabadulás utáni statisztikai adatait tanulmányozva, két — lényegében hipotetikus értékű — megjegyzést szeretnék fűzni az eddig elmondottakhoz. 1. Az általános iskola megteremtésével, majd az iskolák államosításával megindulhatott a magyar közoktatás polgári demokratikus, ill. szocialista jellegű átalakulása. A nyolcosztályos, kötelező általános iskola, majd a 16 éves korig kiterjesztett tankötelezettség szervezeti, tárgyi és személyi feltételeit azonban, a magyar polgári népoktatás itt bemutatott bázisán — eleve konfliktusokat hordozó, lényegesen eltérő körülmények között — fokozatosan kellett és lehetett megteremteni. Az elmúlt évtizedek tantervi reformjai (1946, 1950, 1956, 1963) egységes követelményeket támasztottak a magyar általános iskolákkal szemben. Nyilvánvaló azonban, hogy az iskola teljesítményét, eredményét, társadalmi hatását tekintve — a helyi társadalmi mozgások és művelődési feltételek függvényében — lényeges különbségeket tapasztalhatunk. Régiónkban kísértően vissza-visszatérnek a dél-dunántúli helyzet jellegzetes és állandónak tűnő vonásai, a visszamaradottság, a retardált fejlődés tényei. Az általános iskolával szemben egyre igényesebben és differenciáltabban megfogalmazódó társalaimi elvárások egyre jobban sürgették a teljesen osztott és a szakrendszerű oktatás feltételeit nyújtó, „optimális nagyságrendű" iskolák kialakítását. A szakmai érvek (megfelelő szakos ellátás, célszerű iskolavezetési szerkezet stb.) mellé egyre nyilvánvalóbban gazdasági érvek is sorakoznak: az ún. „járulékos létesítmények", valamint a berendezések és az eszközök gazdaságos kihasználása. Ez a körzetesítés belső, szakmai parancsa. A külső kényszer viszont azok a gazdasági, társadalmi, településszerkezeti, közigazgatási és demográfiai változások jelentették, amelyeknek törvényszerű következménye volt — okozatból nemegyszer e folyamatokat kedvezőtlenül befolyásoló okká is válva •—• a közművelődés alapintézményének, az iskolának részleges vagy teljes „kivonulása" a kisebb településekről. Az alsó-fokú iskolahálózat belső differenciálódása a Dél-Dunántúlon — az egy iskolára jutó tantermek, tanulólétszám, tanulócsoport és a pedagógusok számát tekintve — statisztikailag is igazolhatóan elmaradt a fejlődés diktálta követelményektől, az országos átlagtól. Az egy iskolára jutó pedagógusok száma pl. 1964/65-ben Tolnában 8,05; Baranyában 6,24; Somogyban 5,97; Zalában 5,76 — az országos átlag 9,36; — 1978,'79-ben Tolna 19,74; Baranya 15,26; Zala 13,95; Somogy 10,98, — az országos átlag 18,65 —; de hasonlóak az arányok az említett más mutatók esetében is. A történeti fejlődés állandósuló fáziskésése még drasztikusabban mutatkozik meg az iskoláztatás minőségét tükröző finomabb tartalmi mutatókban: a szakrendszerű oktatást nyújtó iskolák, a szakrendszerű oktatást nyújtó iskolákba járó tanulók és a szakképzett tanárok által leadott órák arányában. Régiónk megyéi az 1960-as évek második feléig — mindhárom mutatót figyelembe véve — Tolna, Baranya, Somogy és Zala sorrendben a dunántúli ranglista utolsó helyein találhatók, jelentős mértékben elmaradva az országos átlag mögött. (Zala pl. 15, 16 és 19 százalékkal). Nem véletlen tehát, hogy a lakosság általános műveltségét jelző statisztikai adatok szerint — az írni—olvasni tudó 10; az általános iskola 8. osztályát elvégzett 15; az érettségizett 18; ill. az egyetemi, főiskolai végzettség-