Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 25. (Zalaegerszeg, 1986)

Kerecsényi Edit: Szentmihályi Imre (1924—1986)

A gyűjtések eredményeként 1953 novemberében megnyílhatott végre a Göcseji múzeum első állandó kiállítása. 1957-ben e kiállítás bővült, mert az addig csupán néhány helyiségből álló intézményt a Városi Tanács újabb termekkel gyarapította. Ez időszakban sorra jelentek meg a helyi sajtóban Szentmihályi hosszabb — rövidebb cikkei, a múzeumi munkát, s az újabb és újabb adományokat ismertető híradások, melyek a városban, s tágabb környékén a múzeum iránti érdeklődést voltak hivatva ébren tartani. Nagy sikere volt az 1954-től vezetett tanulmányi kirándulásoknak is, melyeken Göcsej történelmi emlékeit és néprajzi nevezetességeit mutatta be az érdeklődőknek. Már a jubileumi emlékkönyv megjelenése idején foglalkoztatta Szentmihályit, miként lehetne a rohamosan pusztuló zalai — elsősorban göcseji — népi műemlékeket az utókor számára átmenteni. Sokat töprengett, vitázott erről atyai barátjával, a népi építészet kiváló kutatójával, Tóth János építészmérnökkel, aki szintén e kötetben tette közzé a göcseji szabadtéri múzeum létesítésével kapcsolatos tanulmányát. E témáról számos cikkük jelent meg akkortájt a helyi sajtóban is. Közben fáradhatatlanul járták a göcseji falvakat, hogy a legjelentősebb és legalkalmasabb épületek kerüljenek a felépítendő falumúzeumba. Elévülhetetlen érdeme tehát Szentmihályi Imrének, hogy — legyőzve a nehézségeket — hazánk első jelentős szabadtéri néprajzi gyűjteménye Zalában nyílt meg 1967-ben. A Göcseji Falumúzeum tervezői, építői úttörő munkát végeztek, hisz hazai előzmények és tapasztalatok nélkül — hatalmas társadalmi munka segítségével — hozták létre az impozáns gyűjteményt, melyet a következő években bővítettek is. E téren kifejtett munkásságát Szocialista Kultúráért kitüntetéssel jutalmazta államunk. Szentmihályi Imre 1969-ben a Zala Megyei Levéltár állományába került, ahol esténként pezsgő szakmai vitákat folytatott a nagyszerű, segítőkész és hú baráttal, dr. Degré Alajos akkori igazgatóval. Göcsej és Hetes múltjával kapcsolatos kutatásai itt mélyültek el igazán. Szinte megszállottan forgatta, böngészte a régi írásokat, e két néprajzi csoport eredetét és történetét kutatván. Figyelme mindinkább Hetes és a Lendvavidék történelmének, néprajzi sajátosságainak vizsgálatára irányult. Részben a levéltárban eltöltött két év gyümölcsének tarthatjuk „Hetes és Lendvavidék néprajzi sajátosságai" című nagyjelentőségű munkáját, mely 1977-ben sorozatunkban jelent meg megelőzvén az egyidejűleg készült „A történeti Hetes" című elemző tanulmányt, mely ugyancsak 1977-ben látott napvilágot az Ethnographiában. Sajnos, az akkori viszonyok még nem tették lehetővé, hogy e témában Jugoszláviában is rendszeres néprajzi gyűjtéseket végezzen. A levéltárosi munka azonban valójában nem felelt meg Szentmihályi Imre alkatának. Ezért 1973 novemberében tudományos főmunkatársként visszatért a Göcseji Múzeumba, ahol jobbára tudományos feldolgozó munkát végzett. 1974-ben jelent meg a Zalai Gyűjteményben a falumúzeum egyik legjelentősebb épületéről, a felsőszenterzsébeti füstösházról írott terjedelmes elemző tanulmánya. Fő kutatási területe ekkor a népi építkezés és településszerkezet volt, most már nemcsak Zalában, hanem a szélesebb környéken. Fokozatosan romló egészségi állapota miatt 1976-ban 2 évre leszázalékolták, majd 1978-ban rokkant állományba helyezték. De ez idő alatt is szinte megszállottként dolgozott, s a levéltár, a múzeum vagy a megyei könyvtár kutatószobáiban ült naphosszat. Utolsó nagy műve az 1649. évi körmendi házösszeírás rendkívüli részletességű elemző feldolgozása, mely a Körmendi Füzetek sorozatban 1980-ban jelent meg. Ekkortájt került nyugállományba, mely alkalommal ismét Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült. Nyugdíjas éveiben főleg a néprajzi kistájak jellegzetességeit vizsgálta. Erről tartotta utolsó előadását is 1985-ben Budapesten, az MTA Néprajzi Kutatócsoportjában. Bár nem beszélt róla, s hősiesen, csendes belenyugvással tűrte növekvő fájdalmait, az elmúlt tavasszal már szemérmesen búcsúzott barátaitól. Végigjárta a szomszédos múzeumokat, kollégákat. Hozzánk, a Thúry György Múzeumba is eljött feleségével. Nem sejtettem még, hogy utoljára találkoztunk. Kerecsényi Edit