Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 21. (Zalaegerszeg, 1985)
Foki Ibolya: Olasz—szlovén menekültek Zala megyében
rúan felhívták a figyelmüket, hogy a 90 filléren felül semmiféle költséget nem térítenek meg. A kilakoltatottak nyilván szerették volna a legalapvetőbb élelmiszerekből álló ellátásukat saját táplálkozási szokásaiknak megfelelően (kávé, rizs stb.) kisebb-nagyobb mértékben kiegészíteni, szállásuk minőségét javítani stb. Ehhez pénzre lett volna szükségük, ezért a községi elöljáróságokat többször is felkeresték segély folyósítása iránt. Sőt, egyesek egyenesen a magyar, vagy az osztrák belügyminiszterhez fordultak ezügyben. Ilyen irányú panaszaikban arról nyilatkoznak, hog^ esetenként könyöradományokat kell elfogadniuk, sőt kéregetni is kénytelenek. Ezeket a sérelmeket mindenképpen túlzásnak kell minősítenünk. A 90 fillérből bizonyára lehetetlen volt azt az életszínvonalat produkálni, amit esetleg korábban megszoktak, de a rendelkezésre álló adatok (a körjegyzők, főszolgabírók jelentései, számadásai, a községek által kiszolgált élelmiszerek és használati eszközök lajstroma stb.) azt bizonyítják, hogy a befogadó falvak lakossága és a róluk való gondoskodásért felelős tisztviselők — annak ellenére, hogy a kezdeti önkéntes támogatásban megnyilvánuló barátságos érzület később csökkent — mindent megtettek, hogy a háborús helyzethez viszonyítva megfelelőek legyenek életkörülményeik. Azt a pénzt, aminek megtérítését a kormányszervek megígérték, tehát ahány személy volt 1—1 faluban, annyiszor 90 fillért 1 napra, a községek teljes egészében megelőlegezték, sőt a keszthelyi és tapolcai járásban még hitelt is vettek fel erre a célra. Ehhez járultak még olyan kisebb kiadások, mint pl. a járási székhelyekről a falvakba szállítás, az élelmiszerek fuvarozásának költségei, az időközben megbetegedettek kórházi ápolása stb. Mindezt a községek és járások részletes számadással bizonyították. Háborús gazdálkodás közepette, anyagi helyzetük fokozatos romlása folytán nem valószínű, hogy saját erejükből többre képesek lettek volna. Egyes, indokolt esetekben, különösen a nagycsaládosoknál a menekültek saját kezéhez is ki lehetett fizetni a napi ellátásra fordítható összeget. Ezzel tudomásunk szerint a pacsai járásban meg is próbálkoztak. Ez azonban eredménytelen volt: egyáltalán nem tudták beszerezni a szükséges javakat, ezt követően pedig maguk kérték a régi rend visszaállítását. A községek vezetői kapcsolataik, befolyásuk révén nyilván nagyobb tételben és könnyebben tudták megvásárolni a lakosságtól a legfontosabb nyersanyagokat (gabonát, tejet, zsírt stb.). Problémaként merült még fel, hogy az ideérkezettek nem kapták meg hadbavonult hozzátartozóik után azt a hadisegélyt, ami eredeti lakhelyükön járt nekik és anyagi helyzetüket némileg javította volna. A magyar kormány csak saját alattvalóinak juttatta ezt. 12 Mivel a menekültek osztrák alattvalók voltak, ezirányú sérelmeikkel az osztrák belügyminiszterhez utasították őket. Semmi jel nem mutat arra, hogy itt-tartózkodásuk folyamán történt volna ennek érdekében valamiféle intézkedés. Végeredményben meg lehet állapítani, hogy panaszaik nem érintettek létfontosságú kérdéseket. Általában jellemző, hogy egy-egy panasz kivizsgálása során alispáni utasításra a járások beszámolókat küldtek az evakuáltak helyzetéről. Ezek egyike sem tudósít különösebb, nagyobb gonddal járó esetről. A kilakoltatottak többsége sorsával elégedett, mint egyedüli kívánnivaló, 12 RT Bp. 1914. 100 000/1914. sz. PM rend. és RT Bp. 1915. 130 000/1914. sz. PM rend.
