Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból - Zalai Gyűjtemény 21. (Zalaegerszeg, 1985)
Foki Ibolya: Olasz—szlovén menekültek Zala megyében
csak nehezítette az illető család létfenntartását. A nagykanizsai járás szolgabírája meg is említi, hogy egyeseknél csak kényszerbeszállásolással oldható meg az elhelyezés. A fenntartásokat az is táplálhatta, hogy a községek lakói előtt nem volt világos, hogy magánházaknál, vagy nagyobb községi épületekben fognak-e lakni az érkezők. Ezzel magyarázható, hogy a keszthelyi járás szolgabírája még a vasútállomást is lezáratta az érkezés estéjén, s ezt egyértelműen a közönség távoltartásának szükségességével indokolta. A járásokon belül az elosztás szervezéséért, irányításáért, majd az ellátás biztosításáért teljes mértékben a szolgabírák voltak a felelősek. A lebonyolításban a körjegyzőktől kapott információra kellett támaszkodniuk. 1915. május 25—26-án az esti órákban érkeztek meg azok a vonatok, amelyek az evakuáltakat hozták. Az elhelyezés megfelelő előkészítése ellenére fogadásuk nem volt problémamentes. Ennek fő oka az volt, hogy nem sikerült megvalósítani a katonai és polgári szervek — tehát a szállító és fogadó hatóságok — együttműködését. Ezt pedig nemcsak a háborús viszonyokból adódó tájékoztatási nehézségek okozták. Felszeghy Béla már a háború utolsó évében felhívja rá a figyelmet, hogy a hadműveleti területek kiürítésének hatósági feladatai nincsenek központilag megfelelő instrukciókkal körülhatárolva. Ugyancsak ő állapítja meg, hogy a délvidéki betörések idején, a polgári lakossággal kapcsolatosan a veszélyhelyzet következtében előállott kényszerűség diktálta feladatokat a végrehajtó hatóságok legjobb belátásuk szerint végezték. Hiányoztak a lakosság kilakoltatására, valamint a köz- és magánvagyon megmentésére irányuló cselekvés menetét szabályozó utasítások. 0 Helyi szinten tehát nem határolódtak el világosan a polgári és katonai szervek tennivalói. Ezért a hozott intézkedések minden bizonnyal vagy fedték egymást, vagy a koordináció nélkülözése miatt hiányosságok mutatkoztak az egyes feladatok megoldásában. Ezt bizonyítja az is, hogy a megyei közigazgatási szervek és a szállítást lebonyolító helyi katonai hatóságok között folyamatos, közvetlen kommunikáció csak esetlegesen létezett, általában a legfontosabb információkat közölték egy-egy megkereséssel (pl. az érkezés és elszállítás időpontja, helye). A helyzetet bonyolította, hogy az evakuáltak osztrák honosságúak voltak, tehát osztrák belügyi hatáskörbe tartoztak, emiatt a magyar belügyminiszternek elvi utasításai kiadásakor figyelembe kellett venni az osztrák fél kívánságait. (Az osztrák belügyminisztérium egyébként — mint majd a későbbiekben látni fogjuk — mindvégig figyelemmel kísérte a kilakaltatottak sorsát.) A végrehajtás a helyi polgári és katonai szervek konkrét tennivalóinak meghatározatlansága, a két hatóság közti gyakorlati összeköttetés hiánya miatt nehézkessé vált. Ez elsősorban a szállítás lebonyolításában jelentkezett. A zalaszentgróti járásba ugyanis az előzetesen adott nemleges válasz ellenére mégis útnak indították a menekültek egy csoportját. Időközben a főispán táviratot intézett a szombathelyi Szállítási Vezetőséghez, hogy ezeket Sümegre irányítsák — az ottani főszolgabíróval való megbeszélés alapján —, mivel a szentgróti járás nem vállalkozhat eltartásuk6 Dr. FELSZEGHY Béla: Hadműveleti területek közigazgatása. Bp. 1918. Lásd: Az evakuálás problémái c. fejezetet.