Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

kát és az egyenesszabású pálhás ruhadarabokat, s az elsők között vásároltak divatos kelméket, városiasán varratván meg őket. Talán csak táplálkozási szokásaik maradtak hasonlóak. Az iparosok sorában a molnárok álltak rangban az első helyen, bár életük tavasztól őszig keservesen nehéz volt. Mivel csaknem mind helybeliek vagy muraközi származásúak voltak, talán ők illeszkedtek be leggyorsabban a falvak közösségébe. Sajátos életformájuk — hisz gyakran hajnaltól vakulásig, sőt néha még éjszaka is dolgoztak — nagy fizikai erőt, állóképességet és kézügyességet igényelt. A hosszú téli hónapokban falubeli házukban javítgatták — vagyis újrafaragták, pótolták — a szétszedett malom hibás alkatrészeit és a malomházat, míg kora tavasszal a szerkezet összerakása jelentett megerőltető munkát a mester és alkalmazottja számára. Még a legnagyobb gondosság közepette is megesett, hogy a víz váratlanul újra befagyott, s a jég megrongálta a hajót. Máskor a vihar tépte le láncáról, elsodorta és összetörte. Ezért úgy tartották, hogy a molnár akkor van biztonságban, ha egy malom a vízen dolgozik, egy a parton áll, egy pedig (t. i. az ára) a zsebben van. Nehéz időkben, amikor kevés gabona termett, a molnárnak is meg kellett küzdenie a megélhetésért, azaz saját magának felhajtania az őrölnivalót. Ilyenkor csuvározott, azaz bejárta a falvakat, s ha volt neki, saját kocsijával, ha nem, bérelt fogattal gyűjtötte a gabonát és kukoricát, melyet maga szállított a malomba, majd az őrleményt vissza a gazdákhoz. A malmokban a molnár többnyire egyedül dolgozott, legfeljebb egy inas vagy segéd — esetleg a mester legényfia — segített. Gyakran előfordult azonban, hogy valamely malomnak több tulajdonosa is volt. Ilyenkor csak egyikük molnárkodott, aki legfeljebb az egyik társtulajdonos fiát tartotta inasként vagy segédként - maga mellett. A többinek terménnyel fizetett a malomrész fejében. Volt idő —• különösen rossz termés, vagy gazdasági válság következtében —, hogy sok molnár ill. segéd munka nélkül maradt, A szakma Íratlan erkölcsi szabályai értelmében ezeket a pomogacokat — némi munka ellenében — a mesterek ennivalóval, szállással, sőt kevés zsebpénzzel is ellátták. E szolidáris magatartással persze többen visszaéltek, s kihasználva a lehetőséget, hetekig vendégeskedtek egyik-másik molnár nyakán. A molnárok mindenkor szoros és meghitt kapcsolatban álltak a többi víziemberrel, főleg a halászokkal, akik télen is ellátták őket elegendő hallal, emezek viszont azokat élelemmel. Ha a molnár megöregedett és nem bírta már a munkát, kénytelen volt malmát bérbeadni. Ilyenkor a jövedelem 1/4—1/5 része maradt neki, ami legfeljebb az éhenhalástól mentette meg. Ezért mindegyikük arra törekedett, hogy öregségére kis házat és földet szerezzen, amiért majd eltartják. A malmok túlnyomó többsége a Murán állt. csupán néhányat hajtott valamelyik patak vize. 1876-ban még több, mint száz vízi-, zömmel hajómalom működött. A gőzgépek elterjedésével azonban számuk rohamosan csökkent: 1920-ban már csak néhány dolgozott, a második világháború táján pedig végleg eltűntek a folyóról. (153. kép)