Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)
A ZALA MEGYEI HORVÁTOK TÖRTÉNETE
menti horvátok is — nem mindig nyilvánvaló. Nehezítette a valósághű adatfelvételt, hogy a nemzetiség fogalma még ma sem egyértelműen meghatározott, és éppen ezért sokat vitatott kérdése a polgári és szocialista szociológiának egyaránt. Pusztán az anyanyelv nem lehet a nemzetiség abszolút meghatározója, legfeljebb legfőbb ismérve. A kapitalizálódás viszonyai között ugyanis az addig meglehetősen zárt faluközösségek fokozatos bomlásnak indultak, s a nyelvi kisebbség — jobb érvényesülése érdekében — egyre inkább elsajátította a környező többség, jelen esetben a magyarság nyelvét. így egyre nagyobb mértékben terjedt horvátjaink körében is a kétnyelvűség, melynek következtében a népszámlálások alkalmával hol őszinte belső érzéstől, hol praktikus meggondolástól vezérelve sokan magyar anyanyelvűnek mondták magukat. Bonyolítják e kérdés reális megközelítését — főképp az utóbbi évtizedekben — a magyarokkal kötött vegyesházasságok is. Ilyenkor a gyermekek legfeljebb az egyik szülőtől '/agy a velük élő nagyszülőktől tanulhattak horvátul, és az adatközlő szubjektivitásán múlt. melyik nyelvet diktálta be anyanyelvként. Az 1880. és 1890. évi népszámlálásoknál befolyásolhatta az adatközlőket még az is, hogy az összeírok általában a helységek tanítói voltak, akik előtt a volt tanítványok gyakran magyarnak vallották magukat. Mivel ezen adatfelvételek irreálisan kevés horvátot jeleznek falvainkban, nem foglalkozom velük. 1900-ban viszont az anyanyelv szerinti bevallások, úgy tűnik, már többé-kevésbé reálisak, csupán Molnáriban vettek számba — megítélésem szerint — kevés horvátot. Murakeresztúr azonban nagyforgalmú vasútállomása révén ekkorra már valóban sok magyar betelepülővel gyarapodott. Elgondolkoztató ugyanekkor, hogy az 1930. évi népszámláláskor Semjénházán vallották magukat a valóságosnál többen magyarnak. Talán azért, mert a kis számú lakosság a mezőgazdasági bérmunka, a summásság, a piacozás stb. révén intenzív kapcsolatban állt Kanizsával és környékével. 1941-ben Petrivente, Murakeresztúr, s talán Bajcsa szorul némi korrekcióra. Hogy ennyire eltért egymástól a nemzetiségi hovatartozás érzése és bevallása, az valószínűleg az utóbbi 100 év politikai, kormányzati és területi változásaival is kapcsolatos. E tény azonban legfeljebb néprajzilag és szociológiailag vizsgálható. A fentiek következtében terjed az a tudományos szemlélet, mely a bevallott adatokon túl azt is vizsgálja, melyek azok a népcsoportok, melyek magyarul ugyan gyakran már jobban beszélnek, mint őseik nyelvén, mégis nemzetiségnek számítanak, mert még sok ősi hagyományt őriznek. 38 1945 óta csak az 1960. évi népszámlálás foglalkozott a népesség anyanyelv szerinti vizsgálatával, ám ez csupán a járások szerinti összesítőt tartalmazza. Eszerint az akkori letenyei járásban — nyilván elsősorban Tótszentmárton, Tótszerdahely, Molnári, Petrivente és Semjénháza akkor 5651 lakosából — 4739 fő (azaz az 5 falu 83,9° o-a) vallotta magát horvát anyanyelvűnek, míg a HOÓZ I. 1977. műve igen részletesen foglalkozik a kérdéssel, több gondolatot tőle vettem át.
