Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

volna a flanellból varrt candreca, candrica, de abból aránylag kevés volt a házban, azért inkább a csizmába húzták. A bepelenkázott csecsemőt szorosan bekötötték a négyszögletes pólyába, s a bölcsőben tartották. Amikor a gyermek járni kezdett, anyja 2—3 ruhácskát varrt neki hosszú ujjal, bő. csaknem bokáig érő szoknyával. A fiúk és lányok 3—4 éves korukig egyforma ruhácskában suknjicaban jártak. Ebben láthatók az Amerikából 1S2l-ben visszatért tótszerdahelyi férfiak gyermekei is a 127. képen. A gyermekek öltöztetésére télen sem fordítottak sokkal nagyobb gondot. Mezítláb futkostak a hóban, csupán egy kis kabátkát reklin, reklec és fejkötőt adtak rájuk. A legtöbb fiú akkor kapta az első kis vászoninget, gatyát és mellénykét, amikor beíratták az iskolába. Csak az első világháború után kezdték el a gyermekeket melegebben öltöztetni. A leánykák is iskolás korukban kapták az első, nemükhöz illő viseleti darabokat. A 10. sz. képen látható tótszerdahelyi iskolásgyermekek 1904-ben már csaknem mind felnőttes öltözetben álltak a fotográfus elé. A stafirung A lány is, a legény is csak akkor kapott stafirungot. ha elment a háztól, de akkor se mindig. Aki otthon maradt, úgy kapott felsőruhát később is, mint korábban. ,,Ügy volt, hogy amikor kiállt a lány az iskolából (kijárta), vagy még ki se állt. már ment cselédnek, szolgálni... Az olyan világ volt, hogy inkább felakasztanám magamat, minthogy újra kelljen élni. . . Amit a lány keresett, abból vett aztán neki az anyja egy kis ruhát. Közben az anyja otthon termelt kendert, azt megfonta és takáccsal megszövette. Így egy kis ágyiruhát is tudott adni. . ." Így emlékezik vissza egy idős szerdahelyi parasztasszony ifjúságára és az akkori viszonyokra. Természetesen a nincstelen agrárproletár és a 30 holdas nagygazda lányának hozománya között óriási különbség volt. De előfordult az is, hogy a legszegényebb is gazdag stafirunggal ment férjhez, mert addig törte magát napszámban, kofálkodással, házimunkával, míg a vágyott kelengye össze nem jött. Az alábbiakban közölt kelengyelistákat azonban fenntartással kell fogadni. Nem egy adatközlő ugyanis — úgy tűnik — rózsásabbra festette akkori helyzetét, mint amilyen az a valóságban volt. A testiruhán kívül 1910 körül kaptak már a lányok egy sublatládát — néha egy ágyat is két székkel, vagy egy kispaddal —, több-kevesebb tollas ágyneműt és ágyhuzatot, néhány abroszt, vékaruhát és szalvétát. Valamenynyien vitték magukkal azt a néhány alapvető mezőgazdasági szerszámot, amivel lánykorukban is dolgoztak, elsősorban a kapát. A lány, hacsak egészen ágrólszakadt nem volt, mindig saját új ruhájában esküdött. Ha otthonról nem kapott, megkereste az árát. Szőttest annyit vitt, amennyit az anyja adott. Persze, ahol sok gyermek volt, ott kevesebb jutott. A módos gazda lánya általában kapott egy tehenet vagy disznót, esetleg egy darab földet, de akkor kevesebb lett a letevőruha. A legény többnyire földet, jószágot, szerényebb ingóságot kapott. Egyszerűbb ládáját nem egyszer anyjától, nagyanyjától örökölte. Ruhája is ke-