Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)

HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA

is: az egyiket megtartotta emlékül, a másikat kislányának ajándékozta, aki szerepelni szokott benne. A nehézbrokát szoknyához fehér, rózsaszínű vagy vajszínű, elől végiggombos és hosszúujjú blúz illett, mely alatt a lányok többsége már kombinét viselt. Volt pleckája is (ismertetése később), viselte azt is, de nem ezekhez a szoknyákhoz. Az eléje kötött fényes, fekete selyemkötény 1—2 ujjnyival rövidebb volt. E szoknyához eleinte még kasmírkendőt viseltek. 1960 után azonban azt fokozatosan elhagyták. Akkortájt ment ki a divatból a brokátszoknya is, s a szövet foglalta el a helyét. A brokátszoknyához eleinte fehér patentharisnyát vagy patentzoknit, később azonban már nylonharisnyát és bolti cipőt viseltek. Az 1960-as évektől mindinkább kivetkőző fiatal nőknek a trda sukna volt a legkedveltebb ünneplő öltözéke. Nóta is szólt róla. Olyannyira, hogy azóta is ezt tartják a legszebbnek, a legfiatalosabbnak, a leginkább horvátnak. Mivel minden faluban sok ilyet megőriztek emlékként, a molnári, majd a tótszerdahelyi leányka-tánccsoport tagjai is ebben táncolnak. A különbség csak az, hogy tokica típusú blúzt viselnek hozzá. Murakeresztúron, Fityeházán és Bajcsán máshogy alakult a szoknyadivat. Ök a flajdankát már a századfordulón elhagyták — egyesek szerint nem is viselték soha —, s helyette szepetneki, ill. kiskanizsai mintára szövet-, karton-, kékfestő-, lüszter- vagy flanellszoknyákat varrattak. Ez eleinte nagyjából még úgy festett, mint a korábban ismertetett zöld szövetszoknya, de annál hosszabb volt, csaknem bokáig ért. Amint a 131. sz. esküvői képen látható, igen bő, sűrűn szegőzött, fekete kötényt viseltek hozzá. A harmincas évektől az utóbbi 3 falu lakossága szinte teljesen a kiskanizsai—szepetneki viseletet vette át. Olyannyira, hogy a korábban varratott, vagy anyjuktól örökölt — gyakran igen szép és jó állapotú, csak régi fazonú — ünneplő szoknyákat is aszerint szabatták át. Példaként csak egy ilyent ismertetek. (Lelt. sz.: 78.65.1). Az eredetileg 1916-ban Murakeresztúron esküvőre készült, püspöklila alapon selyemszállal átszőtt, hosszanti csíkos szövetből varrt, sűrű ráncokba szedett szoknyát 1942-ben leányának ajándékozta egy asszony. Az új tulajdonos még azon évben sűrűn lerakta és saját anyagából hajtotta vissza. (Mivel az akkori szoknyadivat már sokkal rövidebb volt, elegendő hosszúságú anyag állt rendelkezésére.) Az új szabás legfőbb jellemzője, hogy elől végig nyitott, patentokkal záródó ún. lapszoknya. A kötény alatti rész most is rakás nélküli. A keskeny besvica gombbal és hurokká képzett gumival gombolódik. (H: 68 cm, B: 4 szél.) E szoknyához feketevirágos übet- vagy fekete selyemkötény és fehér, gumisaljú blúz illett leginkább. Hozzá fekete, félfűzős cipőt és fehér patentharisnyát viselt. Az említett asszonynak öt hasonló fazonú, másfél-kétujjnyi szélesen lerakott szoknyája volt még, égszínkék, barna, zöld, fekete és krémszínű. 1977-ben, amikor kivetkőzött, Kanizsán az országos vásáron adta el őket, csak ezt a lilát tartotta meg egy ideig emlékül. A már városias viseletű, szűkruhás asszonyok régi ruháikat általában eladják vagy szétfejtik, átalakítják. Egy-egy kedvenc darabot őriznek csak meg, hogy kislányuk felvehesse színdarabhoz, maszkába.